A vevők segítettek ki egy idős asszonyt a kasszánál

Mindez az egyik pécsi áruházban történt a minap, és az eset talán mindennaposnak is mondható, ám a végkifejlet már kevésbé nevezhető annak. 

Mikor a néni látta, hogy a kártyája cserben hagyta, s a nála lévő pénz sem lesz elég, megszégyenülten nézett a pénztárosra, hogy akkor most mi legyen. A kassza kezelője, egy fiatal lány nem tudta kapásból, mi ilyenkor a teendő. Telefonálni kezdett, ám akit hívott nem vette fel, egy másik igen, de nem tudott segíteni, végül a sokadik tárcsázás után valaki a vonal másik végén azt ígérte, nemsokára megy. Közben mögöttünk egyre nőtt a sor, kezdett nagyon kínos lenni az egész, beindult a morgás is, „minek vásárol, ha nincs elég pénze”, „mit képzel az ilyen”, stb. 

Odasandítottam a szalagra, láttam, hogy csak néhány árucikkről van szó, kenyér, felvágott, csoki és még pár apróság. Később kiderült az is, hogy az asszony két ezrest összekapart a tárcájából, de még 1200 hiányzik. 
 

– Csináljunk már valamit – szólt hátra az előttem álló fiatal lány, s elkezdett apró után kotorászni. – Nálam van 250. 
Megnéztem én is, néhány százas meg ötvenes nálam is volt, persze, hogy odaadtam. S láss csodát: a morgás hátrébb is abbamaradt, s egymás után kezdték előreadni az emberek a pénz­érméket, s pár pillanat alatt össze is gyűlt a hiányzó összeg. 
 

A néni nem szólt semmit, nem is nézett ránk, lesütött szemmel bepakolt a táskájába és ment is.

 A mellettünk állókkal nyugtáztuk a dolgot, a sor is meglódult, s ment minden tovább a maga szokásos útján. Én azért még eltűnődtem, hogy vajon az emberség vagy a türelmetlenség, hogy végre haladjunk, váltotta-e ki belőlünk a segítés szándékát, hogy aztán az előbbire szavazva meg is nyugtassam a lelkiismeretem. Meg aztán, hátha tényleg így is volt, ki tudja... 

Név és cím a szerkesztőségben