Évszázados malom, parkettás gépteremmel és megszállott főmolnárral

A hazai malmászat a kezdetektől kimagasló szakmaisággal bírt. Ahogy Európa-szerte mindenki elismeréssel tekintett a német malomipari gépekre, pontosan úgy süvegelték meg a magyar molnárok szaktudását.

A kétezres évek elején Baranyának még nyolc malma működött, közülük 2008-ra csak egy maradt talpon – a mohácsi kis „garatot” nem számítva. A megye utolsó vitéze a szakmában a szigetvári malom.

A kisvárosban Fischmann Adolf kovácsmesternek 1905-ben támadt az az ötlete, hogy cséplőgépeit – amolyan vertikum-bővítés céljából – kiegészíti két darálókővel, így a nála csépeltető gazdák búzáját rögvest meg is őrölheti. Számításait hamar igazolta az idő, mert a kezdeti 20-25 mázsás napi kapacitású malmot 1912-re már bővíteni kellett, így a termelési képesség a korábbinak majd ötszörösére emelkedett. A vállalkozás népszerűsége nőttön nőtt, 1920-ra megépült a lisztraktár és a koptató, a gépészet pedig teljes egészében megújult. A korabeli beruházások végeztével a szigetvári malom már naponta 24 tonna búzát tudott megőrölni, és tizenöt embernek adott munkát.

A húszas években még mindig a malmok országa voltunk, Baranyában is egyre-másra szaporodtak a kis vízimalmok, a szigetvári malom további fejlesztésekkel vette fel a harcot a szaporodó konkurenciával: 1932-ben 650 tonna befogadóképességű siló és világviszonylatban is korszerű mosóberendezés pörgette fel a termelést, illetve a minőségi mutatókat. A malom 1935-re pedig már három műszakban dolgozott, negyven emberrel. A háború vihara a szigetvári malmot is megtépázta, mígnem 1949-ben államosították, és teljes rekonstrukciónak vetették alá. A kapacitás folyamatosan nőtt, százezer tonnás gabonaraktár, szárítóüzem, fémvázas, pneumatikus szállítórendszer szolgálta ki a megnövekedett számú hengerszékeket.

A szigetvári malomról mostanság két dolgot hallani: az egyik az, hogy nagyon jó a lisztjük, a másik pedig, hogy jól megy dolguk. Hogy mi áll a szóbeszéd hátterében? Nos, ennek tán érdemes utána járni, így bejelentkeztünk a cég tulajdonosához, Kósa Lászlóhoz.

A vizit a főnöki irodában indult. Kósa László készséges, ám halkszavú ember, így a beszélgetést rögzítő diktafon érzékenységét többször is felfelé kellett tekerni. Erre annál is inkább szükség volt, mert szinte minden elhangzott mondat adatokkal, szabatos információkkal bírt.

Ha valóban ilyen kitűnő a lisztjük, akkor a városban működő multiknak egyáltalán miért éri meg más lisztet árulni?

Nem vagyunk kisker. A legkisebb kiszerelésünk is 15-20 kilós. Korábban működött ugyan egy termelői üzletünk, ahol megtalálható volt a kilós lisztünk is, de az ottani árukészlet túl jónak bizonyult, így kénytelenek voltunk bezárni – kapjuk az első hallásra érthetetlen választ. – Ott ugyanis nem csak liszt volt, hanem minden egyéb, amit a környékbeliek megtermeltek, termesztettek. Máshol termelői piacnak hívják az ilyesmit. Szóval előfordult, hogy beesett egy vevő, aki megvette a kirakott összes szalonnát meg stifoldert, és nem is csinált titkot abból, hogy ő ezt most kiviszi Angliába és nagyon jó pénzért fogja eladni. Gyakorlatilag folyvást szétkapkodták az árukészletet, a liszten pedig nem volt árrés, így nem érte meg üzemeltetnünk azt a boltot. Egyébként szállítunk néhány üzletnek kilós lisztet.

Lehet, hogy csak rosszfelé kóborlunk, de mintha búzát alig látnánk, mindenhol repce virít. Van elég búzája Magyarországnak?

Nagyjából duplája terem a hazai szükségletnek. Az évi 4,5-5,5 millió tonnából 1,2 milliót kér a malomipar, nagyjából ugyanennyi a takarmánybúza, 2-300 ezer tonna a vetőmag, a többi megy exportra. A gond tehát nem a mennyiséggel van, hanem a minőséggel, ami rohamosan csökken. Tizenöt éve még a búza 70 százaléka étkezési volt és 30 százaléka takarmány; ma ez pont fordítva van. Ennek egyszerű a magyarázata. A hazai búza legnagyobb vevője Olaszország. Nekik azonban nincs szükségük magas sikértartalomra, nem szeretnének olyan tésztát, ami hatalmasra kel, vagyis jószerivel az olasz pékeknek, pizza-, és tésztagyártóknak – mondhatni – a takarmánybúzából készült liszt a megfelelő. Mint ahogy az egyik nagy hazai ostyagyártó is reklamál, ha túl jó a liszt; ugyebár a fagyitölcsér sem kelt tésztából készül. És természetesen óhaját messzemenőkig figyelembe vesszük, pláne, mert évi száz tonna lisztet vásárol tőlünk.

Azért búza és búza közt van különbség, még akkor is, ha étkezési. És ha maguknak olyan szuper lisztjük van, akkor nyilván megvannak a beszerzési kapcsolatok. Honnan?

Korábban is az agráriummal kötött össze a munkám, így nagyon sok termesztőt ismerek. Az általunk felhasznált évi 9000 tonna búzának a fele a környékről jön, a többi messzebbről. Vettem már búzát Ceglédről, Szegedről, de Békésből is. Gazdasági szempontból nem a legjobb helyen vagyunk. Közel van a Duna, közel van a bosnyák, a horvát, a szlovén, meg az olasz piac. Ez felveri az árakat. Békés megyében akár a harmadával olcsóbban tudok búzát vásárolni. Ha kedvező árú a fuvar, akkor sok esetben jobban megéri Szegedről megvenni a búzát, mint a környékből. Ettől függetlenül, a napokban vettem Kölkedről meg Nagyharsányból. Nem mondhatnám, hogy olcsón, de elég jót.

Honnan tudja, hogy milyen az adott minőség?

A raktárosunk meg a főmolnárunk, Brigovácz Mátyás abszolút szakértő. Matyinak elég, ha rápillant egy marék búzára és már tudja, milyen.

Ha pusztán a forintot nézné, maga is megtehetné, hogy silány búzát vesz olcsón, és valami ügyes elnevezéssel, rafinált marketinggel jó drágán eladja a belőle készült hitvány minőségű lisztet. Nagyban csinálják ezt néhányan…

Nézze, a nagy „digitális” malmok három-négy alkalmazottal öntik a lisztet. Matyi szerint ugyan csak púdert gyártanak, de akkor is, övék a piac legnagyobb része. A mi öreg, lassú, de nagyon minőségi terméket előállító gépeinkhez több ember kell. A munkabér pedig drága. Magyarán: nem tudunk másként fennmaradni, csak akkor, ha megkérdőjelezhetetlen a minőség. A kiválóság esetünkben kényszer. Ehhez persze kell a megfelelő csapat. Ez is adott. Szinte a kezdetektől változatlan a kemény mag, és úgy látom, a fiatalok is szeretnek itt dolgozni. Épp tegnap vettem fel egy srácot, két napja itt tengett-lengett, ahogy elnézem, jól érzi most magát. Szóval, kell egy normális társaság, jövőkép és olyan ígéretek, melyeket be is tart a cég. Voltak persze komoly gondok – főleg a covidos időről beszélek – mondtam: gyerekek, nincs mese, azt csináljuk, amit lehet. Elvállaltunk mindent, minden fillérért lehajoltunk. Nyírtuk a füvet a napelemparkokban, jól megfizették. Túl vagyunk rajta. Nem azt mondom, hogy most gondtalanul telnek a napok – mert valami mindig beesik –, de komoly gondunk nincs. Exportunk szépen van, hála Istennek. Csütörtökön például Romániába viszünk egy kamionnyi korpát, ott meg veszünk zsákokat, megéri. Horvátországban van négy pékségünk, Boszniába takarmánylisztet szállítunk, de idehaza is megvannak a pékségek, üzletek, akik ragaszkodnak a mi lisztünkhöz.

A népszerűség egyébként szemmel látható. A malom udvarára egyre-másra érkeznek kisebb-nagyobb teherautók, furgonok, személykocsik, mindenki lisztért jön. Egy magas silószerű alkalmatosság alá hatalmas zsákokat emel egy gép, és folyik bele az étkezési liszt. Mint kiderült, ez Németországba megy és kutyatápba keverik… Ezen jónéhányan megütköznek a tébláboló kuncsaftok közül. Talán, joggal. Kihasználva egy nyugalmasabb időszakot, megkeressük a főmolnárt, Brigovácz Mátyást. Megszállottakra jellemző lelkesedéssel mesél a szigetvári malomról.

Mióta végeztem, 1972 óta nem mozdultam a szigetvári malom mellől – jelenti ki büszkén a főmolnár. – Ötven éve élek a malommal. Ha nem számolom a szőlőm kapálását, mondhatom, hogy soha életemben nem csináltam mást a molnárkodáson kívül. Kétszer voltam országos versenyen első helyezettként a szakma ifjú mestere, mintha csak tegnap lett volna…

Miben különbözik a szigetvári a többi malomtól?

Mi a félmagas, hagyományos őrlési eljárású malmok közé tartozunk. Maradtunk a békebeli technológiánál, ennek megfelelően a lisztünk is „békebeli” minőségű. A szemcseméret sokfélesége, finomsága, a lassú őrlési eljárásnak köszönhető kiváló minőség nem megy nagyteljesítményű, számítógép-vezérelt ipari gépekkel. A hengerszékeket, az őrlési magasságot, szemcseméretet tapasztalatból állítom be, az öreg, de príma masinák minden rezdülését ismerem. Ilyen gépeket nem gyárt már az ipar. Nem is érdeke. Jöjjön, mutatok egy hatalmas villanymotort, ami hetven éve hajt. Az ötvenes évek elején csinálta a Ganz.

Odabent minden zúg-búg. Táncolnak a sziták, hatalmas kerekek hajtanak széles ékszíjakat. Csőrengetegen folyik le huszonhétféle liszt. A főmolnár ezek keverékéből állítja össze mindenkinek azt, amit megrendelt. Az alapmasinák korosak ugyan, de kiváló állapotúak, annál is inkább, mert a szitálás, a daratisztítás, a hengerszékek és a filterek a kor színvonalára újultak. A lakkozott parkettájú teremben tekintélyt parancsolóan sorakoznak a kilencvenéves hengerszékek, a ragyogó tisztaságú súlyos, öreg gépek mintha egy fokkal barátságosabban mormognának, amikor megjelenik gazdájuk, A „gépteremből” mindenfelé lépcsők, átjárók, benyílók vezetnek.

Mit szeretne látni? – kérdi a Mester.

Ha lehet, akkor mindent.

Az jó. Nagyon helyes, nagyon helyes – mondja elégedetten csak úgy maga elé Brigovácz Mátyás, a szigetvári malom főmolnára, és egy keskeny lépcsőre mutat, majd elindul lefelé.

A rendszerváltás idején a malom évi 9000 tonna gabona őrlésével dicsekedhetett.

A kilencvenes évek elején – minden más magyar termelőegységhez hasonlóan – a szigetvári malom is lejtőre került, az alkalmazottak közel háromnegyedét elbocsájtották. Végül 2002 őszén a malom tulajdonosa a LAMEPÉ Kft. lett, a kétműszakos termelés pedig ma már ismét eléri a korabeli csúcsot, az évi 9000 tonnát. A háromműszakos munkarendet, vagyis az éjszakai munkavégzést megakadályozza a város csendrendelete, lévén az üzem meglehetősen közel van a városközponthoz. Más kérdés, hogy az itteniek szerint, az este-éjszaka közlekedő autóknak nagyobb a zaja, mint a malomnak.