„Több helyen kezdtem a nulláról a plébániai közösségek építését”

– Hogyan indult? Kezdettől fogva pap akart lenni? 
– Akart a fene – mondja Horváth Sándor. – Mindenki mezőgazdász volt a családban, a génjeimben hordoztam a föld szeretetét. Jankón (Jánoshalmán) nőttem fel, anyám hallotta a piacon, hogy van Kecskeméten egy jó középiskola, a helyi plébános, Belon Gellért is örömmel támogatta, hogy odamenjek a piaristákhoz. 

– Ő az, aki később pécsi segédpüspök lett? 
– Igen, de az 1959-es kinevezése és az 1982-es felszentelése között hosszú idő, 23 év telt el. Ez egy érdekes sztori. Nagytudású ember volt, Rómában is folytatott tanulmányokat, de a kommunista hatalomgyakorlókkal nem akart együttműködni, ezért csak kistelepülésen lehetett lelkipásztor. Publikált is, ha engedték; több cikkét letiltották még az egyházi sajtóban, az Új Emberben is. Egyszer Svájcban egy filmrendező lapozgatta a vatikáni évkönyvet, és ráakadt Belon Gellért adataira: kinevezve x éve, felszentelése akadályoztatva. 

Fogott egy kamerát, készített róla egy filmet, s az egész nyugati világ azon szörnyülködött, hogy mit művel az államhatalom a vasfüggönyön túl. Egy emberjogi konferencián a magyar küldöttséget szembesítették ezzel, azok hazajöttek, beszámoltak róla, Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke rögtön Jánoshalmára utazott, és közölte vele, hogy hozzájárulnak a segédpüspökké szenteléshez. Ám a plébános azt válaszolta, hogy már nem látja értelmét. Koros is volt, beteg is. De addig jártak a nyakára, míg belement a dologba. Aztán ő is felszentelt valakit: engem. Én voltam az egyetlen, akit Belon Gellért szentelt pappá. Sok testi probléma gyötörte már akkor, fél évvel később meg is halt. 

– Kicsit kanyarodjunk vissza oda, hogy mikor távolodott el a földtől. A piarista gimis évek alatt? 
– Amikor a továbbtanulási papírokat kellett beadni, Isten fülön ragadott. Más terveim voltak, biológiából és fizikából érettségiztem, de engedelmeskedtem a hívásnak. Példaképül szolgáló, kiváló szerzetes-tanáraink voltak, hatan lettünk papok abból az osztályból. 

– Úgy tudom, sok állomáshelye volt. Igaz, hogy hét évnél hosszabb időt nem szeret egy helyen tölteni? 
– Az 1986-os szentelésem óta a nyolcadik szolgálati helyem Nagydorog. Ide 2020-ban kerültem. 

– Közösségépítőként is emlegetik. Bonyhádon máig működik a nyolcvanas években létrehozott ifjúsági (akkor ifjúsági) csoportja. Miért tartja ezt fontosnak? 
– Több helyen kezdtem a nulláról a plébániai közösségek építését, és volt, ahol már meglévőt vettem át. Ilyen volt a bonyhádi is. Elődöm, Székely György hat összetartó embert hagyott rám, s ez dagadt fel az ott töltött három évem során huszon-egynéhány főre. Valóban máig működik, Szőts Gábor vezetésével. A közösségben gyakorolt és megélt hit visz igazán közel Istenhez. 

– Tanulhat egy pap a laikus, a civil hívőktől? 
– Mindenképpen, főleg, ha szeretetközösségben él velük, látva az egyéni problémáikat, és az azok megoldására, a Szentlélek segítségével tett erőfeszítéseiket. Legtöbbet persze Belon Gellérttől tanultam, akinek gyerekkoromban ministránsa, később felszenteltje voltam. A nyugalma, a béketűrése hatott rám leginkább. Azokkal szemben is megbocsátó volt, akiktől semmi jót nem kapott. Önmérsékletet tanúsított a hit által, és önmérsékletre nevelt. Rengeteget szenvedett a fél tüdeje és a mellőztetése miatt, mégis, amikor meghalt, mosoly ült az arcán. 

Jó időben gyakran jár motorral misézni a plébános

Horváth Sándor 1960-ban született Jánoshalmán. A piaristáknál érettségizett Kecskeméten. A teológiát Szegeden kezdte és Győrben fejezte be. Közben 14 hónapig házigondozóként dolgozott Pécsen. Pappá 1986-ban szentelte Belon Gellért segédpüspök, Jánoshalmán. A szolgálatot Bonyhádon kezdte diakónusként, majd káplánként folytatta. Onnan Szigetvárra került káplánnak, majd Újpetre plébánosa lett. További állomáshelyei: Görcsöny, Lengyel, Sellye, Olasz és Nagydorog, ahol 2020 óta a katolikusok lelkipásztora.