Nem lesz etalon, de szórakoztató a darab

Ennek a műfajnak azonban jó néhány korlátja van, az idejétmúlt zenétől a szövegkönyv meseszerű és gyakran logikátlan felépítésén át a mindig előkerülő és többnyire csöpögős szerelmi szálig. Szóval kell némi bátorság, ha valaki mindezek ismeretében mégis csak műsorra tűz egy klasszikust a műfajból. Hát még ha az darab a maga korában sem tartozott a legeslegjobbak közé. Kálmán Imre, legendás zeneszerzőnk például írt húsz operettet, de a Montmartre-i ibolya bizony nincs a top 5-ben. A Pécsi Nemzeti mégis leporolta és bemutatta a közelmúltban ezt az operettet, melynek történetét Puccini a Bohéméletben már kicsit veretesebben feldolgozta. No és lehet, hogy az én tudatlanságom, felkészületlenségem, de a dalokból elsőre mindössze egyet ismertem olyan közösen dúdolósnak: a „Ma önről álmodtam megint, bocsánat asszonyom”-ot.

Meg kell mondjam, félve mentem mindezek ismeretében az előadásra, mégis jó érzéssel, elégedetten távoztam a darab láttán. Méhes László ugyanis ismét bebizonyította, hogy kitűnő rendező. Csínján kezelte a szerelmi vonalat, nem fújta fel az „egyszer fent, egyszer lent a siker hintáján” gondolatot, nem annyira a zene, sokkal inkább a színdarab dominált, a nehezen érvényesülő, de csupaszív művészekről és a jó szándékú naív lányról.

Nem mondom, hogy évek múlva is ezt az operettet fogom etalonként emlegetni, de élvezhető, szórakoztató előadás született.

Parkolópályán

Ami az éneket illeti, több új hölgy is bemutatkozott, de nyomába sem értek az eddigi pécsi primadonnának, Stubendek Katalinnak. A férfiaknál viszont örömteli újdonság volt Fekete Gábort hallani, aki a jövő bonvivánja lehet. Köles Ferencről tudjuk, hogy kitűnő karakterszínész, s lubickolt most is a színpadon. Annál fájdalmasabb volt látni régi játszótársait, Füsti Molnár Évát, Széll Horváth Lajost, Németh Jánost, Tóth András Ernőt méltatlanul aprócska szerepekben.