Szemellenző fel, és hagyjuk, hogy bekövetkezzen a katasztrófa

Az önbecsapás egy veszélyes játék, amely során letagadjuk saját önzőségünk, félelmeink, kegyetlenségünk, bűnrészességünk és az igazságot. És ez az az üzenet, amely a Janus Egyetemi Színház Biedermann és a gyújtogatók című előadása után hazáig és akár tovább is kíséri a közönségtagjait.  

Én is ezen gondolkoztam, miközben keresztül sétáltam a városon. Hogyan vagyunk és miért vagyunk képesek önmagunkat becsapni csak azért, hogy megőrizzük kényelmünket és békénket? A darab főhőse ezt egy igazán magas szintre emeli.

Biedermann úr egy gazdag hajnövesztő-árus, aki roppant mód fél a gyújtogatóktól – akik a gonosz megtestesítői –, és azt hangoztatja a darab elején, hogy ő sohasem engedne be egy házalót, aki akár egy gyújtogató is lehet. Ez a kijelentése azonban nem tart sokáig, hiszen befogad a házába egy egykori birkózóként dolgozó hajléktalant, aki pofátlanul betör a házába és azzal fenyegetőzik, hogy múltjára tekintve mindenkit képes laposra verni. Biedermann úgy mondd meghajol előtte, átadja a hatalmat Szepinek. 

A darab elején, ha nem ismerjük a történetet, talán még mi is igyekszünk elhitetni magunkkal, hogy Szepi csak egy modortalan hajléktalan, de minden megváltozik, amikor megduplázódik, és megjelenik a színen a börtönből nem rég szabadult Eisenberg. Az ő feltűnésével már rögtön tudjuk, hogy ennek a történetnek nem lesz jó vége. Szépen haladunk a tragédia felé, amit Biedermann úr egyszerűen nem akar észrevenni. Felvett egy szemellenzőt, és még akkor sem képes elhinni az igazságot, amikor maguk a gyújtogatók adják tudtára, hogy mire készülnek. Egyszerűen csak nevet rajta.  

Kezdetben azt hisszük, hogy Biedermann egy olyan polgár, akinek mindenről meg van a véleménye, erkölcsös és kikezdhetetlen a jelleme, azonban rá kell jönnünk, hogy mindez csak az ő fejében létezik, ez az, amit el akar hitetni magáról, miközben valójában egy rettegő, meghunyászkodó, erkölcstelen emberről van szó. A felesége is pont ugyanebbe a kategóriába tartozik, egy ostoba nőszemély, aki szintén nem szólal fel, pedig ő is ugyanúgy tudja az igazságot, mint a férje.

A darab Max Frisch művéből adaptáltak, amelyet a svájci író az 1950-es években vetett papírra. Sokan valós történelmi és társadalmi eseményeket véltek felfedezni a műben. Nem egy értelmező asszociált a két diktatórikus rendszerre, a nácizmusra és a kommunizmusra. Úgy vélték, hogy a gyújtogatók ezt a két rezsimet testesítik meg, míg Biedermannék azokat az embereket, akik féltek tiltakozni, változtatni azokon a borzalmokon, amelyeknek teljes tudatában voltak.  

Az eredeti mű nem mond ki konkrét dolgokat, és ezt nem teszi a Janus Egyetemi Színház előadása sem. A nézőre bízza teljesen a darab értelmezését, hiszen olyan dologról mesél, amelyet saját hétköznapi életünkben is felfedezhetünk. Vannak dolgok, amelyeknek megakadályozása csak rajtunk múlik, mégis hagyjuk, hogy folyjon tovább, amíg ki nem ered a medréből. Ezt teszi Biedermann és a felesége is, akik az önbecsapás hibájába esve nem akadályozták meg a katasztrófát, és hagyták, hogy lángba boruljon az egész város.