Mindent megkapott a közönség abból, amit egy hárfával művelni lehet

Ez a koncert tökéletesen rámutatott, hogy mennyire eltérő lehet a felszín és a mély, a külső megjelenés és a belső tartalom.

Az első mű – Albert Roussel: A pók lakomája (1912) – nem tűnt mély, elgondolkodtató kompozíciónak, a megjelenése, a hangulata viszont egyértelműen megelőzte és meghökkentette a korát. Ugyanis a balettzenéből átírt zenekari szvit azt mutatja meg, amint egymásután tucatnyi bogár (katica, tücsök szitakötő és társaik) szárnyukat rezegtetve, ízelt lábaikkal óvatosan tapogatózva beleragadnak egy pók hálójába. A bogárkarakterek és mozgásuk rendkívül érzékletesen elevenednek meg a különleges fúvós és vonós játéknak köszönhetően, amire addig a korig nemigen volt példa klasszikus műben. Mikor pedig bekövetkezne a drámai vég, ahogy a pók közeledik áldozatai felé, maga is prédává válik, egy sáska felfalja, zeneileg is igen érzékletesen. 

Az est fénypontja egyértelműen Renhold Gliére hárfaversenye (1938) volt a világ egyik legjobb hárfaművésze, Xaviere de Maistre szólójával. Már a zeneművész megjelenése is meglepte a közönséget, mert képzeljünk el egy 190 centi magas jóképű kigyúrt izompacsirtát, a testi adottságait kiemelő feszes ingben és nadrágban, amint leül a legromantikusabb kinézetű és hangzású hárfa mellé játszani. Még a zenekar hölgytagjai is felvillanyozva összesúgtak ennek láttán. Aztán a játék egészen más, egészen rendkívüli volt. 

Már senki nem gondolt a konditeremre, amikor a francia művész 7 pedálon és 47 húron valami döbbenetes virtuózitással játszotta a futamokat, ami még a profi cimbalomszólónál is sokkal jobban magával rántotta az embert. Tudom, mert úgy két méterről szemléltem a történéseket. Angyali hangsorokat csalt elő igen változékony hangerőben mégis igen határozottan és nagyon erőteljesen. A közönség sokat látott koncertjáró zenebarátokból állt, de olyannyira el volt mindenki ragadtatva, hogy az alapvető szabályt is megsértve, mint a jazzkoncerteken, a tételek végén rendre vastapssal jutalmazta a hallottakat. 

Mondjuk Xavier de Maistre-t sem kellett félteni, olyan „megveregetem a saját vállam a nagyszerű előadásért” stílusban figyelte a hallgatóságot egy-egy virtuóz mozzanatot követően. Szóval az egész játék simán elment volna egy hollywoodi film tetőpontjaként. Végül pedig többször visszatapsolta az ollézó, bravózó közönség a művészt, és kaptunk még két ráadás számot is, ahol a hangszer lírai és briliáns technikai lehetőségeit egyaránt bemutatta. 

Ha pedig romantikus, impresszionista, igen dallamos szerzeményekből összeállított est, hát akkor azt csúcsdarabbal, Debussy-től A tengerrel kell befejezni. Középiskolai emlékeim egy ringató hajókázást ígértek, de itt a tükörtiszta vízből pillanatok alatt hatalmas hullámokat korbácsolt a vihar, s többnyire az életéért küzdött a hajós. Nem volt rossz, csak pont az ellenkezőjét, a békét, az andalgást vártam. 

És szólni kell a karmesterről, a Junior Prima-díjas Hontvári Gáborról is, aki fiatal kora ellenére már a würtzburgi Mainfranken Theater helyettes zeneigazgatója. Akit első ránézésre leginkább egy természettudományi OTDK verseny egyik győztesének nézne az ember, de aztán rövid időn belül kiderült, hogy igen pedánsan, hihetetlen pontossággal tudta irányítani a már igen sok karmestert látott pécsi zenekart.

Szóval olyan évadzáró koncertet kaptak a pécsi zenebarátok, amire sokáig emlékezni fognak, s nemcsak azért, mert hárfán játszották a szólót.