Tényleg tökéletes a Dűne második része?

Talán az előző mondatokból már ki lehetett következtetni, hogy mi a véleményem a Denis Villeneuve rendezésében készült két és fél órás alkotásról. Imádtam minden egyes percét. Az első képtől az utolsóig, az első hangtól az utolsóig olyan tökéletesen van megkomponálva az egész, hogy tényleg volt olyan, aki tátott szájjal nézte Paul Atreides fejlődésének útját és bosszúját. Megkockáztatom, hogy még azok is nehezen találnak rajta fogást, akik mindenképpen beleakarnak kötni a Dűne második részébe. 

A történet sokak számára nem ismeretlen, hiszen Frank Herbert regénye szinte kötelező irodalmi alkotás a sci-fi műfajában. Bevallom, hogy a könyv első részének felénél nem jutottam tovább, aminek az oka szerintem az, hogy a szerző nagyon hosszúra nyúlva részletez bizonyos részeket, például egy gép, egy terem kinézetét. Nem tudott lekötni, viszont a film során úgy faltam, ittam magamba az ezen dolgokról készült képkockákat, mint egy könyv lapjait.  

Ebben a filmben minden tökéletes
 

A karaktereket megformáló színészek egytől-egyig tökéletes választások voltak, de egyértelmű, hogy ebből a sorból Timothée Chalamet emelkedik ki, akinek jelenléte hihetetlenül erőteljes a filmben. Nem csak a karaktere, Paul Atreides nőtt vezérré ebben a filmben, hanem maga a színész is felnőtt ehhez a szerephez. Biztos vagyok benne, hogy ez a fiatal, különleges arcú színész még sokszor fog minket lenyűgözni a vásznon.  

De az, ami szerintem igazán fantasztikusra sikeredett a filmben, az a hangulat megteremtése, amihez a tökéletes hang igazán hozzájárult. A hanghatások egészen a lelkünkig hatoltak, és még a csontjaik is beleremegtek, a moziszékekről már nem is beszélve. Végig ott érezzük a feszültséget a levegőbe, és még arról is elfeledkeztünk, hogy popcornt vagy nachost majszoljunk a film közben.