Knoch Viktor: „Egyre nehezebb ledolgozni a hátrányt”

– Nem tegnap volt, hogy a Dunántúli Naplóban írtunk Önről legutóbb, úgyhogy kezdjük a legelején: hol és mivel telnek a munkás hétköznapjai?

– Amikor abbahagytam, akkor a Magyar Országos Korcsolyázó Szövetségnél kezdtem el dolgozni, a junior válogatott mellett edző-csapatvezető pozícióban. A napokban történt egy váltás, kettészedték a szövetségen belül a női és a férfi csapatokat, külön program, külön stáb – én a női felnőtt csapattal fogok foglalkozni másodedzőként. Voltak egyébként szép sikereink a juniorokkal, világbajnoki érem mindkét váltóval, ami nagyon nagy dolog, büszke is vagyok erre.

– Mikor húzott utoljára korcsolyát?

– Ma reggel. Az edzéseket koriban tartom ugyanis. De úgy, hogy edzés, meg időre megyek, teljes erőből, olyan nincsen már nagyon régóta. 

– Amikor négy éve olimpiai aranyat nyert az 5000 méteres váltó tagjaként, a győzelem után rögtön jelezte, egy évig biztosan nem versenyez majd. Aztán az egy évből soha többet lett…

– Az fix volt, hogy bármi is lesz az eredmény, egy évet kihagyok. Akkor volt időm átgondolni, hogy mit szeretnék. Azt éreztem, hogy nincs már meg bennem az a szenvedély, motiváció, hogy nekiálljak még egy olimpiai ciklusnak. Ha nem sikerült volna a 2018-as olimpia, tehát ha kizárnak minket a döntőben, vagy elesünk az elődöntőben, akkor lehet, hogy dacból még folytattam volna, hogy csakazértis meglegyen egy olimpiai érem, de így boldogan tudtam abbahagyni, hogy elértem jóval többet, mint amiről álmodtam.

– Szép lett így a karrierív: 2006-ban, mindenkit meglepve lett ötödik az olimpián, amely akkor huszonhat év után a legjobb magyar eredmény egy téli ötkarikás játékon, majd tizenkét évvel később, egy újabb ugyanilyen versenyen újra történelemírás, hiszen Magyarország első téli olimpiai aranyérmével a kezében búcsúzhatott.

– Örülök, hogy így alakult, valóban talán szebben megírni sem lehetett volna.

– Nézzünk akkor most már előre: az olimpiai arany adott lökést a sportágnak?

– A legfőbb probléma nem oldódott meg, anélkül pedig kiugrásról nem nagyon lehet beszélni. Az infrastruktúra-hiányra gondolok természetesen. Ahol van fedett jégcsarnok, és működik szakosztály, ott többen lettek a gyerekek, de ne menjünk messze, ott van Pécs, ahol hiába mentek volna gyerekek korizni, látva a mi sikerünket, erre csak az év egy kis részében van lehetőségük helyben maradva. Ígéretek persze vannak, tervek, ötletek, de a megvalósulás messze van.

– Akkor a pécsiek eredménye (az öné, Burján Csabáé, Knoch Balázsé, hogy csak a legismertebbeket említsük) csak véletlen, vagy elszántsággal, kitartással el lehet érni szép sikereket?

– Valameddig el lehet érni, de nekünk is fel kellett jönni a fővárosba, hogy szintet lépjünk. Ahogy változik a sportág, ahogy fejlődik, úgy válik egyre nehezebbé ledolgozni azt a hátrányt, amelyet Pécsett a jégpálya hiánya okoz. Úgyhogy nagyon nagy szükség lenne egy fedett csarnokra.

– Mit gondol, van még olimpiai érem a magyar gyorskorcsolya-sportban?

– Amíg Sanyi és Áldó koriznak, addig minden versenyen, minden olimpián éremesélyekről beszélhetünk. A szövetségben az a cél, hogy rajtuk kívül is legyenek minél többen, akik a dobogóért küzdenek. A juniorok, ahogy mondtam is, szépen fejlődnek, megvannak bennük az alapképességek, amelyekkel el lehet érni egy magasabb szintet, de még rengeteget kell dolgozniuk, az egészen biztos.

– Egy mondat erejéig térjünk rá a családra! Minekután az Ön felesége is gyorskorcsolyázó, kötelező a kérdés: az immár hatéves fiúk hogy mozog a jégen?

– Jól mozog. Gyerekként megtanult korizni, elvittük tanfolyamra, de ő igazából már akkor is a jéghokisokat nézte, ahogy mentek itt jobbra-balra a nagy felszerelésükben. Úgyhogy elkezdett nyüstölni minket, hogy jégkorongozni szeretne, sé mivel ez nem egy múló hóbort volt, hónapokig mondta, rábólintottunk. Szerettük volna, hogy olyat csináljon, amit szeret, és ezt tényleg szereti. Nagyon büszke apuka vagyok, szeretem nézni az edzéseket, a meccseket. Mondjuk azt az elején megbeszéltük, hogy a cuccait ő fogja cipelni, mert hozzá kell szoknia, később ugyanis elég nagy batyu lesz az. A jégkorongot gyerekként nagyon könnyű imádni, pláne, hogy ő szeret korizni, szeret jégen lenni, és most ehhez jön még, hogy van védőfelszerelés, vannak barátok, vannak meccsek, vannak gólok – mi más kell még a boldogsághoz? És hát az is biztos, hogy sokkal könnyebb gyerekként ebbe beleszeretni, mint mondjuk a rövidpályás gyorskorcsolyába.