Egyszer száz korsó sörrel motiválta a PBTC-s társait Dzsingi

Béla bátyánk memóriája kiváló. Semmit hozzá nem tesz, alig színezi a történetet, hiszen semmi indoka sem lenne valótlan dolgokat állítani. Nem függ tőle a nyugdíja, amúgy is jól menő családi vállalkozás tulajdonosa. Egy pécsi, kertvárosi tapétabolt a birodalma. Ott sikerült vele találkozni, vagyis élvezte a hazai pálya előnyét. 

– Véletlenül lett a bőrgyári alakulat tagja? 
– Egyáltalán nem. Nagyárpádon laktunk, onnan mentem el ’52-ben egy toborzóra, mert akkor még létezett olyan. Kiválasztottak, ott ragadtam, remek társaságba csöppentem. Minden amellett szólt, érdemes maradnom. Háromszor kaptam lehetőséget a magyar ifjúsági válogatottban, ahol Farkas János is szerepelt a csatársorban – idézte fel a régmúlt emlékeket a már obsitos középpályás. 

– Azért abban a rendszerben a visszaemlékezések szerint sokkal több sportkör létezett. 
– Rengeteg helyen lehetett focizni. A bányáknál, a sörgyárban, a porcelángyárban, a vasútnál, hogy az élvonalat, a Dó­zsát ne is említsem. Az 1960-as években a Pécsi BTC gyakran az NB III.-ban, máskor meg az NB II.-ben vitézkedett. A többségünk abban az időben a gyárban dolgozott, változatos beosztásokban. Ez rendkívül szoros kapoccsá vált közöttünk. 

– Kaptak munkaidő-kedvezményt? 
– Afféle bújtatott, félig profi állományban szerepeltünk a gyári állományban. Délelőtt dolgoztunk, ebéd után meg átballagtunk a pályára edzésre. Még úgynevezett kalóriapénzt is kaptunk, ami elvileg az étkezés kiegészítésére szolgált, de inkább pluszforintokat jelentett számunkra. 

– Meccspénzzel is serkentették a teljesítményüket? 
– Ez akkor természetesnek számított. Mi, a harmadik osztályban egy győzelemért 400 forintot vehettünk fel fejenként, a döntetlen a felét hozta a konyhára. Az NB I.-es Pécsi Dózsánál mindez 800-ra rúgott. De mivel nekünk állandó állásunk akadt, ezért senki sem panaszkodott felénk a megélhetésre. 

– A drukkerek szerették a gárdát? 
– Más idők voltak, de a 3000-4000 néző egy-egy kiemelt fontosságú találkozón nem számított ritkaságnak a Verseny utcai stadionban. Igaz, mi is igyekeztünk mindent megtenni a zöld-fehér színekért. Szóval nem csupán a gyári munkatársak jötte ki megnézni minket. 

– Egyszer, már öregfiúként mégis sokba került az egyik sikerük? 
– Már csak kedvtelésből futballoztam, amikor Csehszlovákiában, Nyitrán, a szünetben 3-0-ra álltunk vesztésre. Akkor azt mondtam az öltözőben, ha megfordítjuk az állást, száz korsó sört fizetek. A vége 5-3 lett a javunkra. De álltam a szavam, ki is kértem, el is fogyott minden cseppje az italnak. Nem a kifizetett összeg számított, hanem a vagányság, mert a csapattársak remek fickók voltak ám. Lehetett őket motiválni rendesen.