Kiderült a pécsi lakatfal titka

– Békéscsabán éltünk, amikor a férjemet Pécsre küldték dolgozni, nem is tudom már, melyik évben – kezd bele történetébe Andor Imréné. – Rögtön a második napon táviratozott nekem, hogy azonnal induljak utána, mert ez olyan környék, hogy a szám tátva marad. A szüleimre bíztam a gyermekünket, és követtem a férjemet. Igaza volt: nekem, alföldi lánynak óriási élmény volt Baranya megye. Jártunk Komlón, Szigetváron, Oroszlón, Alsómocsoládon, szóval próbáltunk minél több helyre eljutni. A szívem csücske azonban Pécs lett. Egy pillanat alatt magával ragadott a város. Amíg a férjem dolgozott, addig én rengeteget sétáltam. Nagyon szerettem, vagyis hát a mai napig nagyon szeretem a belvárost, a dzsámit, a dómot, azt a hangulatot, amit itt megtapasztal mindenki. Nagyon tetszett, hogy egyszerre volt nyüzsgő város, a maga kultúrájával, de ugyanakkor megőrzött valamit a vidékiségből is.

[caption id="" align="alignleft" width="334"] Andor Imréné tette fel az elsőt a belvárosi rácsokra
[/caption]

Emlékszem, az Aradi vértanúk útján egy rókát láttam szaladni, ez akkor nagyon meglepett. Később megértettem, hogy Pécshez ez is hozzátartozik: itt futhat a róka, akkora a béke. Aztán amikor hazamentünk, én már tudtam, hogy nekünk ide vissza kell jönnünk. Úgyhogy elkezdtük böngészni a hirdetési újságokat, és a következő nyáron már úgy érkeztünk Pécsre, hogy a saját kis szőlőnkben lakhattunk, egy összetákolt viskóban. De akkor is: az a miénk volt, akkortól már egy kicsit pécsinek éreztük magunkat.

Az első talán még ott van valahol az alján

Miközben a lakatfal kapcsán a legkülönfélébb eredet-történetek keringenek (diákokról, akik az iskola befejezését ünnepelték meg egy-egy lakat felhelyezésével, vagy szerelmesekről, akik így erősítették meg kapcsolatuk örökkévalóságát), Andor Imréné szavaiból kiderül: másfajta szerelemről volt itt szó.

– Ahogy említettem, addig, amíg a férjem dolgozott, én jártam a várost naphosszat. Ekkor fedeztem fel azt a rácssort, amely ma már nem is látszik a rengeteg lakat miatt. Ahogy megláttam, rögtön az jutott eszembe, hogy én bizony felteszek ide egy lakatot. Két okból is: hogy legyen valamim Pécsett akkor is, ha elmegyek innen, illetve hogy mindenképpen visszajöjjek ebbe a városba. Azt is akartam, hogy lakat bizonyítsa: ide vagyok én már zárva egy kicsit. Úgyhogy elkértem a férjem szerszámosládájából egy kicsi lakatot, és feltettem. Amikor elmeséltem neki, ő csak bólogatott. Nekem viszont nagyon sokat jelentett: egy évvel később, amikor visszajöttünk, meglátogattam az én kis lakatomat, sőt, egy másikat is rátettem. Aztán egy ideig nem jártam arra – amikor pedig újra arra vezetettem az utam, láttam, hogy egyre több a lakat. Aztán csak nőtt, egyre nőtt a számuk. Az enyém már nem látszik, ott van talán valahol az alján.

A lakatfal varázsamég ma is működik

Andor Imréné éveken keresztül büszkén nézegette a lakatfalat – akkor lett csak egy csöppet keserű számára a történet, amikor meghallotta a különféle eredet-mítoszokat.

– Akkor már nem szívesen sétáltam arra. Az mérgelt engem igazán, hogy mindig belefutottam egy turistacsoportba, és végig kellett hallgatnom, hogy ez a szerelmesek lakatfala. Ez önmagában igaz is, most már valóban az, én nagyon szívesen átengedem nekik. Csak azt nem tette hozzá senki, hogy az első lakat nem a szerelemről, hanem Pécsről, magáról a városról szólt. Persze valójában Pécs is egy szerelem mindenkinek, aki itt él. Nagyon szeretek itt lakni. Emlékszem a régi bányászidőkre, akkor gyönyörű összetartás volt az emberek között. Ma már ez kicsit megkopott, de a lakatfal varázsa talán még ma is működik.