Pilári Gábor bábművész szerint aki elkötelezett, az itthon marad

– Sokat járja az országot, e tekintetben is van összehasonlítási alapja. Milyen most Pécsett élni?

– Szeretek Pécsett élni, de engem minden ide köt. Voltak időszakok, amikor elmentem a városból a tanulmányaim miatt Budapestre, majd később, a „korszakváltás” idején Bécsbe. Bábszínházban, dolgoztam, miközben bútorokat is restauráltam. Látom, hogy ma Pécsett is, s az országon belül sok helyen másutt is nehéz az embereknek a megélhetés. Többfelé szakadt az ország, a családok. Nem csak az anyagiak határozzák meg az óriási különbségeket, hanem az egymásra, a környezetre való oda nem figyelés. Ennek egyik sajnálatos lenyomata a hajléktalanok helyzete, amiben több szakmaiságot szeretnénk látni. Egy egészségesen működő közösségben a megtartó erő is nagyobb a kirekesztett csoportok tekintetében, amiből mindenki a maga szintjén kell, hogy kivegye a részét.

– Hogyan látja Pécs kulturális életét?

– Megintcsak nem csupán pécsi sajátosság, hogy fejétől bűzlik a hal. Az a fajta odafigyelés, amit elvárna az ember a kulturális kormányzattól, vagy itt a kulturális bizottságtól, hogy igazán hozzáértők üljenek ott, vagy kérjék ki ilyen emberek segítségét, sajnos még mindig nem valósult meg, s ez így van hosszú-hosszú évek óta. A különféle lépésekből sajnos látszik e szakértelem, és a korábban említett közösségi gondolkodás hiánya.

– Hogyan tetszik a város átalakítása? Élhetőbb lett-e Pécs?

– A közterek, épületek megújulása nem jelenti automatikusan azt, hogy az ember otthonosan mozog bennük, használja őket. A Jókai tér egykori átalakítása például sokáig nem hozta meg, hogy élővé váljon a hely, ne csak átmenő forgalom legyen ott, de például a POSZT programjai, aminek már évek óta mi vagyunk a házigazdái, megtöltik a teret eseményekkel, emlékekkel, így az emberek szívesen jönnek vissza újra és újra, tán akkor is, amikor nincs fesztivál. A Zsolnay-negyedet idővel, remélem, magáénak érzik majd a pécsiek, egyelőre úgy látom, csak időszakokra működik igazán. Ahhoz, hogy ismét a város szerves része legyen, szerintem sokkal nagyobb teret kellene adni az alkotóknak, olyan programokkal megtölteni a pécsi helyszíneket, amik a nézőből közönséget-közösséget teremtenek. Fesztiválosdi ország lettünk, sok fesztiválunk van, csak igazából sok esetben ezek igényes kulturális tartalommal nincsenek megtöltve. Ezt tapasztaljuk az ország egyéb részein is.

– Műveljen is egy fesztivál?

– Mindenki érzi, mégha nem is tudatos, hogy mikor öncélú egy előadás, egy esemény, s mikor épül úgy, hogy megtörténik a bevonódás, az, amelyben egy közös szellemiség megteremtése a cél. Mondok egy példát! Ma, ha adventi vásárt szerveznek a Széchenyi téren, alig akad tartalmas program, mert nem mozgalmas vásártérré szerveződik a helyszín, hanem gyermekkórusokkal, fúvószenekarral, légvárral és arcfestéssel igyekeznek ünnepi hangulatot teremteni. A kultúra azonban nem hangulat kérdése, az szerves része az ember életének, így nem felülről kellene, hogy megszerveződjön. Úgy minden bizonnyal olyan közösséget reprezentálnának a fesztiváljaink, amelynek egyénei felelős résztvevők. Ez esetben a tartalomnak már a tétjét is átéreznénk.

– Pécs nem a kultúra városa?

– Kétféle értelemben beszélünk kultúráról, mert egyfelől a kultúra az emberek hozzáállását is jelenti, másfelől utalunk a művészeti programok mennyiségére, milyenségére. A kettő persze összefügg. Így bizonyos szegmensek erősek, például a Kodály Központ miatt a komolyzene, ennek örülök, „Mátyásos” voltam, komolyzenén szocializálódtam, csak később kerültem a népzene és más műfajok, például a jazz irányába. Az nagyon jó, hogy elmehetünk rangos komolyzenei eseményekre, jobbnál jobb karmesterek, szólisták és zenekarok jönnek, de ez csak egy réteget szolgál ki.

– Beszélt elvándorlásról, ez sokszor felvetődött, ahogyan a közlekedés bajai is visszatérő témák. Kétértelmű kérdés: menni vagy ne menni?

– Ahogy már említettem, én a közösségek erejében hiszek, annak megtartó erejében. Számomra így nem kérdés a maradás. Akinek abban van tapasztalat, hogy ideig-óráig külföldön él, menjen. De azt a kérdést aligha spórolhatjuk meg magunknak, hogy ki mit tesz a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közös ügyekért, embertársakért. Sajnos vannak, akik a közösségi lét értékeit már nem ismerik, nekik segíteni kell, hogy ezt újra megélhessék. Érdekes magyar sajátosság az itthon maradók oldaláról – s ez a mi bábszínházunkra is érvényes –, hogy ha valaki elkötelezett, akkor marad.