Kultúra

2010.01.24. 15:50

A rocksztár

– Ha nagy leszek, rocksztár leszek! – mondja a beszélgetés kellős közepén Lacika. – Te már találkoztál rocksztárral? – kérdezi aztán.

Fülöp Zoltán tárcája

– Persze – válaszolom.
– És elmeséled, hogy milyen? – szegezi nekem az újabb kérdést.
– Hát, apa és anya nem biztos, hogy örülne neki.

Pedig van néhány sztorim.

A rocksztár például nem szeret egyedül utazni. Ezt ő maga mondja. Holnap megyek le Pécsre, mi lenne, ha az interjút a vonaton csinálnánk meg, kérdezi a koncert után, Csepel egyik eldugott szórakozóhelyén. Remek ötlet, várjuk is másnap a sínek mellett. Nem jön, nem jön. Az utolsó pillanatban aztán felszállunk a vonatra, legyintünk lemondóan, majd Kelenföldön összeáll, hogy rossz helyen vártuk – irány a büfékocsi. A rocksztár ott is van, sőt, egész úton ott marad, mi is vele, tíz perc az interjú, három óra a sztorizgatás, régi koncertekről, Ugatha Christie-ről, vidámparkról. Másnap együtt nézzük a finn–magyart, az egyenlítésünknél a rocksztár egy komplett pogót rögtönöz a tévé előtt.

A rocksztár nem ideges típus. Amikor kiderül, hogy a diktafon elromlott, és semmit nem vett fel abból, ami abban a kis kávézóban elhangzott, nem kezd el üvöltözni. Sőt, azt mondja, menjünk fel hozzá, ott ismételjünk, legalább látjuk munka közben. Felmegyünk, művész-miliőre számítunk sok drágasággal, hiszen a rocksztár lemeze külföldön nagyon népszerű, a hollandoknak nagyon bejön a magyar lounge. Ehhez képest az apró lakásban nincs egy ajtó sem, a keretben plédek, ímmel-ámmal kifeszítve, a szobában ágyak helyett matracok, de a lyukas fajtából, a fürdőszobát a német bombázás óta nem sikerült rendbe rakni. És most min dolgozol, kérdezzük bátortalanul, ledőlve egy „lyukasra”. A konyhában a bablevesen, itt benn meg egy Anima Sound System remixen, válaszolja, szóval ehetünk is, hallgathatunk is. Eszünk, hallgatunk.

A rocksztár tudja, hogy sikereit zenésztársainak is köszönheti. Elhívja hát őket is az interjúra, íme, a zenekar meg néhány barát, mutat az asztaltársaság többi tagjára, az arctalanok, teszi hozzá nevetve. Az a baj csupán, hogy ez nem vicc: ők nekünk tényleg arctalanok, fogalmunk sincs, hogy pontosan ki kicsoda. Az egész beszélgetés alatt rettegünk attól, hogy lebukunk, próbálunk óvatosan kérdezni, aztán elégedetten dőlünk hátra húsz perc után, megúsztuk. Az énekes megköszöni, hogy mindenkivel beszéltünk, bár szerinte a sofőr, aki nem szereti a hiphopmjúzikot, kicsit csodálkozott, amikor a véleményét kértük az új lemezről. Figyelmesek vagytok, mondja végül. Azok vagyunk, hagyjuk rá.

A rocksztár a koncert után azt javasolja, nála találkozzunk másnap. A falakon furcsa festmények, a polcon még furcsább könyvek. Teával kínál, különös az illata, de bízunk benne (a rocksztárban), megisszuk. Kérdezünk, válaszol, kérdezünk, válaszol, majd egy óvatlan pillanatban visszakérdez, a választ nem tudjuk, ezen felbuzdulva belekezd egy előadásba, amiben sokszor szerepel a világegyetem, az őserő, a vágtázás szó, sőt, mintha még a csodaszarvas is felbukkanna egyszer-egyszer. Két óra múlva szabadulunk csak, zúgó fejjel, helló, mindenség, legyünk egy testvér, mondja búcsúzóul. Vagy lehet, hogy ezt csak mi képzeljük.

A rocksztár hétköznapokon néha kosáredző, sőt, szövetségi kapitány. Az irodájában beszélgetünk. Vagyis ő beszél: mi egyetlen kérdésig jutunk, ő a végét meg sem várva közbevág, és mondja, mondja, egy levegővel. Néha felugrik, lemezborítókat, plakátokat mutogat. Akkor fejezi csak be, amikor kikapcsol a diktafon, a negyvenötödik percben. Na, akkor sziasztok, és már indul is útjára, írjatok, amit akartok. És mi lesz holnap az oroszok ellen, kiáltjuk még utána a folyosón. Simán nyerünk, rock and roll, válaszolja.

Másnap tényleg nyernek. Vagyis nyerünk. Rock and roll.

Ezek is érdekelhetik