Bányaversek: a bergman és a hevér

– Miért pont ezt a témát választotta?
– A családi háttér természetesen kézenfekvő. Apám csatlósként dolgozott Kővágószőlősön az uránbányában. A gyerekkoromat még úgy is végig kísérte ez a világ, hogy apám 1990-ben elkerült a bányától. A bányászok normáit és viselkedésmintáit tulajdonképpen első kézből tapasztaltam meg. Ezek a minták úgy váltak a személyiségem részévé, hogy sokáig észre sem kellett vennem őket. A származásomat tekintve proligyerek vagyok, és az önmeghatározás mögött a bányászosztály speciális előfeltevései állnak, ahogy a hibáim egy része mögött is.

Ezenkívül 2009-ben ismertem meg a feleségem borsodi rokonságát, akik között nagyon sok exbányász van. A baranyai és a borsodi tapasztalatok közül felnőtt fejjel az lett a legfontosabb, ahogy a bányászok az előző rendszerről gondolkoznak. A szocializmust visszasíró társadalmi csoportok eszméit remekül példázzák a bányászok. A magam részéről alig vannak emlékeim 1990 előttről (bányában sem jártam), viszont kutatóként a közelmúlt irodalomtörténete érdekel. Úgy néz ki, versíró emberként is ez a helyzet. Irodalmi szempontból elsősorban az érdekelt, hogy egy alapvetően nem lírába kívánkozó anyagból hogyan lehet tematikus verses kötetet csinálni, másrészt egy társadalmilag fontos témáról akartam könyvet írni, amit a szűkebb szakma a közelmúltban még elég nagy gyanúperrel kezelt (bár ez mára azért változott valamennyit).

[caption id="" align="alignleft" width="650"] Fekete Richárd: „Semmi felemelő nincs abban, amikor 3-400 patkányt elégetnek egy csillében” (Fotó: Makovics Kornél)
[/caption]

– Volt valamiféle visszajelzés egykori bányászoktól?
– Remélem, azaz, remélem, hogy akik nem értik, azoknak a versek elég löketet adnak ahhoz, hogy meg akarják érteni az utalásokat. Ezért van pl. a kötet végén szószedet. A kötet a Bányaidő címet viseli, viszont szándékom szerint ennél többről is szólna. Nemcsak az a cél, hogy a bányászokról mondjak valamit, főleg nem Uránvárosról (én amúgy is Kertvárosban nőttem fel, ezen jókat szoktam derülni).  A kötet egyik legfontosabb célja az, hogy a saját példámon keresztül a korosztályom munkásosztályból származó tagjairól is elmondjak valamit, akiknek nincsenek emlékei az előző rendszerről, mégis abban nőttek fel, hogy a család szerint az valami nagyon klassz világ volt, közben viszont el sem tudnák (velem együtt) képzelni az életüket a fogyasztói életvitel nélkül.

A kéziratot több ismerősöm is elolvasta, ám bányászoknak (köztük apámnak) nem mutattam meg, ahogy az olyan irodalmár barátaimnak sem, akik jobb szeretik a tárgyias jellegű költészetet. A versek mögött egy olyan etikát szerettem volna működtetni, ami úgy marad alanyi, hogy közben mentes a témát uraló nosztalgikus, illetve elutasító (esetleg leíró) kódoktól.

Részlet a Bányaidő című kötetből

Jó hogy meglettél hevér

Épp most telt le a sikta

Hol jártál eddig hevér

Mért csak most jöttél vissza

Eltévedtél-e mondd vagy

Tényleg a bergman vitt el

Jó hogy meglettél hevér

Most már semmi baj hidd el

Mért vagy szomorú hevér

Gyere velünk és igyál

Remeg a kezed hevér

Aki elveszik így jár

Nem kérdezzük meg hevér

Milyen sötét a bergman

Elég nekünk hogy megvagy

Elég nekünk hogy megvan

– Sok szakszót találunk a kötetben, amikhez van magyarázat is, így megtudhatjuk, hogy a bergman a bányarém, a hevér a földalatti érceket kibányászó munkás, a sikta a műszak, és így tovább. Ezeknek utána kellett nézni, vagy megvoltak fejből?
– A legtöbb bányászati szakkifejezést ismertem, egy-kettőre viszont olvasás közben leltem rá. Meglepett, hogy mennyi lírai potenciál rejtőzik ebben a szókincsben mind a német hatások miatt, mind a szakmai nyelv kreativitása miatt. A bergman szó mitikus ereje, vagy a gyámlyuk kifejezés asszociatív vonzása remek példák erre.

– Olvasva a verseket, sem nosztalgiát, sem eltávolítást nem éreztem. Tudatos döntés volt ezek elhagyása?
– Mindkét pozíció hazug lett volna. A nosztalgia táplálása számomra azt jelentené, hogy nem tudom kritikusan szemlélni azt az eszmerendszert, amiben (és ami után) felnőttem. Semmi felemelő nincs abban, amikor 3-400 patkányt elégetnek egy csillében. Vagy amikor a védőitalt tartalmazó táskára rákötnek egy drótot, és úgy mozgatják, mintha patkány lenne benne. A bányász persze pajszerrel rávág a táskára, és a sikta végéig folyadék nélkül marad. Én húsz évig fociztam, ott is hasonlóképpen szívattuk egymást, és teljesen megértem azt, aki az adott keretek közti jobb életszínvonal miatt még így is nosztalgiát érez a bányák iránt. A nosztalgiát a magam részéről nem szeretném táplálni, ám azt sem szeretném, hogy a közmegítélés lenézze a rendszerüket vesztett bányászokat. Ezért döntöttem úgy, hogy megpróbálok az ő nézőpontjukból beszélni úgy, hogy közben nem felejtem el, hogy ez csak a saját nézőpontomból lehetséges.

Az eltávolításnak sem láttam értelmét. A kötetnek épp az az egyik tétje, hogy hozott anyagból miként lehet megosztható és elgondolkodtató verseket csinálni. Nap, mint nap olyan dolgokról beszélünk, amiket nem éltünk még át (és amiket valószínűleg nem is fogunk), és ez a beszéd sokkal nehezebb ügy annál, mint ahogy kezelni szoktuk, főleg ha eszmékről van szó. Az eltávolítás ebben az összefüggésben nemcsak hazug, hanem gyáva dolog is lett volna.

– A bányászélet a versekben nincsen beragyogva valamiféle "akkor jobb volt minden" hangulattal, de az egyszerű sorok, a monotonitás, a keménység mégis ad egyfajta méltóságot, egyenességet, ami imponáló lehet. Alapban valami hasonlót gondol a bányászéletről?
– Az egyenesség és a méltóság a bányászat általam ismert része kapcsán véletlenül sem lehetnek szinonimák. Az egyenesség egyértelműen jellemző azokra a bányászokra, akikkel találkoztam, a méltóság viszont korántsem mindenkire. Apám legtöbb volt brigádtársa vagy elvált, vagy halott. Az alkoholizmus pedig csoporttünet. Olyan munkásokról van szó, akik az egyik, ha nem a legegészségtelenebb munkát végezték átlagon felüli elismertséggel, egyben átlagon felüli egészségügyi rizikóval.

A monotonitás egy mai szalagmunkásnak is alapélmény, viszont a munkakörülmények (élen a szellőztetéssel és a fénnyel) jobbak. Akár a borsodi, akár a baranyai bányászismerősökről van szó, mindannyian ugyanolyan monotonitásról és sötétségről számolnak be (mintha csak a saját jelen idejükről beszélnének). Amit lenn csináltak, az teljesítményként imponáló, persze, de a kötetben inkább azt a ritmust próbáltam megjeleníteni, ami a leginkább leképezheti (és felidézheti) az említett monotóniát.

Épp most telt le a sikta

Hol jártál eddig hevér

Mért csak most jöttél vissza

Eltévedtél-e mondd vagy

Tényleg a bergman vitt el

Jó hogy meglettél hevér

Most már semmi baj hidd el

Mért vagy szomorú hevér

Gyere velünk és igyál

Remeg a kezed hevér

Aki elveszik így jár

Nem kérdezzük meg hevér

Milyen sötét a bergman

Elég nekünk hogy megvagy

Elég nekünk hogy megvan Fekete Richárd: „Semmi felemelő nincs abban, amikor 3-400 patkányt elégetnek egy csillében” (Fotó: Makovics Kornél) -->