Nem volt annyi elvárás és verseny, mint most

Ha 80-as években játszódó filmeket nézek, utána mindig üresnek vagy kevesebbnek érzem magam. Nem azért, mert rossz hatással van rám, hanem azért, mert egy olyan világba csöppent, amiben sosem lesz részem, pedig jó lenne. Még létezett őszinte mosoly, nem volt annyi elvárás, mint most. Volt értelme küzdeni, mert láthattál eredményt a végén.

Az elmélet jó volt, de mit tettünk vele. Ha egy ember magát adná, az meg lesz fosztva a személyiségétől, ha valaki nem fest magára egy másik arcot, megfelelőbbet, az ronda. Sokan óránként megnézzük a telefont, hogy megállapítsuk, senkit sem érdekel a létezésünk. Nem tudsz elég eredeti lenni, de mindig azt mondják, hogy „ennél többet tudsz”.

Szívesen lennék a régi világban, egy bandában, egy társasággal, akik meghallgatnak és nem divatból követnek egy trendet, hanem mert jól érzik magukat. Elszemélytelenedett a világ, személyiségünk sincs csak egy image, ami megfelel a környezetünknek. Már csak azért is értelme lenne színésznek lenni, hogy különböző életeket, különböző korokban átéljünk. Ebből az álomból semmi sem lesz, mert az emberek megtanulták, hogyan kell hazudni és csalni.

Az a pár régi felvétel őrzi az emlékeket az őszintébb világról, amit már sokan le sem tudnak játszani.

Arra lettünk nevelve, hogy elengedjünk, mert minden pillanatban másnak és másnak kell megfelelni. De mégis, aki nem élhette meg ezt a kort, sajnálom, és irigyelem, nem tudja meg, hogy milyen felnőni ebben a világban, de azt ő megtanulta, hogy ami van, azt kell szeretni.