Huszonnégy órán át tartó, vakító kamerakattingatás

Egy hosszú, villogó vakuktól fényes vonulás a vörös szőnyegen, a rajongók földöntúli imádata, a legdrágább holmik birtoklása mind szerepelhet álmaink, vágyaink között. Persze ez az esetek túlnyomó részében valóban csak elérhetetlen álom marad, de ennek ellenére szívesen éljük bele magunkat újra és újra.

Ennek oka szerintem a figyelem szeretete lehet. A legtöbben élvezik a rájuk szegeződő tekinteteket, a tömeg csodálatát. Persze vannak háttérbe húzódó, meglapuló emberek is, de talán ők nem kívánkoznak milliók előtt pózolni, autogramot osztani. Természetesen nem kell rögtön végletekben gondolkodni, szerintem sokan vannak, akiket bár vonz a sztárság, mégis kissé elriaszt a rajongóknak, kritikusoknak való megfelelni akarás.

Bevallom, én is szívesen kipróbálnám a híresség létet egy nap erejéig! Huszonnégy órán át tartó kamerakattintgatások, gyönyörű estélyik, rajongói szeretet – és vége. Ezután elfelejtik kik is voltunk, honnan jöttünk, miért voltak teljesen megbabonázva tőlünk… Ismét visszatérünk a normális kerékvágásba, minden újra normális és megszokott. A vörös szőnyeget felváltják az utcák, járdák, a szemünkbe a nap világít vakuk helyett, a sikítozó tömeg helyére pedig a régi, mindennapi énünket szerető barátok kerülnek, akik számomra minden sztárságnál fontosabbak, mert nincs szükségem hírnévre ahhoz, hogy jóban-rosszban mellettem álljanak. Számomra ők az igazi főszereplői életem filmjének!