Miért kapott ki a MiZo Pécs?

Fűzy Ákos a szezon elején azt mondta, az (el)vártnál gyengébb játék miatt morgolódóknak üzenve, hogy véleménye szerint egy csapatnak nem ősszel, hanem tavasszal kell brillíroznia, s a formát úgy kell időzíteni, hogy a legjobbat a rájátszás végére tudják nyújtani a játékosok. Továbbá azt is megjegyezte, hogy nem szeretne még olyan egy idényt, melyben a play-offra teljesen kifacsart, sérülten vergődő kulcsjátékosokkal kell harcba szállnia. (Emlékezzünk csak a 2007/2008-as szezonra, melyben a döntőn Iványi és Vajda nem volt játékra alkalmas állapotban.) Nos, mint tudjuk, ember tervez…

A MiZo Pécs 2010 nem ősszel, de nem is tavasszal játszott a legjobban, hanem télen, mégpedig januárban. A Velence elleni Euroliga-párharc során olyan teljesítményt nyújtott, ami egyaránt elnyerte a szurkolók és a szakemberek tetszését. Abban biztosak lehetünk, hogy az edzői stáb nem így tervezte, viszont az, hogy mégis így alakult, nem feltétlenül az ő hibájuk. Ekkor volt ugyanis utoljára komplett az a csapat, amit megálmodtak, amelyre a játékrendszerüket felépítették.

Ez a játékrendszer – a pécsiek esetében már hagyományosan – a határozott, kemény védekezésre alapoz, melyből gyors támadások (transition) indíthatók. Ehhez jól pattanózó ugyanakkor fürge magasemberekre, valamint a pályán jól látó, villámkezű kisemberekre van szükség. Egy ilyen keret a Velence ellen maradéktalanul állt rendelkezésre: a Queenan-Coelho cserével gyorsult, Ohlde érkeztével pedig erősödött és magasodott a csapat (ráadásul Nicole alig maradt el sebességben akár Vajdától is), Iványi és Mazzante pedig rendkívül hatékonyan tudta megoldani a védekezésből támadásba való átmenetet.

[caption id="" align="alignleft" width="334"] Pécsi időkérés – ez sem segített. Nyert a Szeged és bejutott a döntőbe
[/caption]

Az élet azonban gondoskodott arról, hogy a klub ne kezdjen hónapokon át tartó „diadalmenetbe”. Először is – kiújuló térdsérülése miatt – elveszítette öt leghatékonyabb emberének egyikét, Queenant, akinek nemcsak kőkemény védőmunkáját kellett nélkülöznie a továbbiakban, hanem sokoldalú támadójátékát is. (Azzal például, hogy remekül dobta a triplát, jócskán bővítette a játékvariációk tárházát).

Brooke ugyan ott volt még a Salamanca elleni hazai találkozón, de a sántikálását csak nehezen lehetett „játékként” értékelni, mint ahogy az ebben az időszakban feltűnően elhalványuló Somogyiét is. Utóbbiról később kiderült, hogy fáradásos töréssel játszott le több mérkőzést is, s az egyértelmű diagnózis után hetekre gipszbe került a sérült láb, s végérvényesen oda lett az – egyre biztatóbb – forma. Az első számú cserehármas kiválása nem is annyira a pontjai miatt volt pótolhatatlan veszteség, hanem azért, mert a védekezésben komoly taktikai szerep hárult rá.

S ha egyszer egy üzlet beindul… A magyar kupa döntője előtt Vajda is olyan kézsérülést szenvedett, amely normális esetben egy játékos szezonjának végét jelentette volna, ám Nusi egészsége (és pályafutása) kockáztatásával vállalta a további küzdelmeket. És szerencsétlen módon éppen ő volt az, aki a bajnoki döntőbe jutásért vívott első mérkőzésen egy véletlen mozdulattal súlyos szemsérülést okozott Mazzanténak, aki ezáltal jó időre harcképtelenné vált.

Ezek után történhetett meg az, amire kevesen gondoltak volna az első meccsen aratott fölényes, majd’ harminc pontos pécsi győzelem után: Szegeden kikapott a csapat. Kelly hiánya erőteljesen kiütközött, hiszen az életéért (foggal-körömmel) harcoló Szeviép csapatában az a Fűrész vitte a prímet, akit ő fogott volna (és tartott pár ponton több alkalommal a szezon során).

[caption id="" align="alignleft" width="334"] Utoljára 1997-ben nem jutott döntőbe a Pécs
[/caption]

A Tisza partiak fogadkoztak, hogy megpróbálják a lehetetlent, és a pécsi katlanban vívják ki a döntőbe jutást, és már a pályára lépésükkor látni lehetett, hogy ezúttal komolyan is gondolták. Talán megérezték a második mérkőzésen, hogy a pécsi csapat ezúttal sebezhetőbb, legalábbis kisebbnek látszott a kettejük közti különbség.

A szegedi vehemenciától függetlenül a MiZo minden bizonnyal behúzta volna a meccset, azonban a csapat esze és motorja (Mazzante távollétében hatványozottan), Iványi az első percben combsérülést szenvedett, s innentől kezdve a szíve vitte előre a pályán a lába helyett. Ettől nemcsak a pécsi támadások lassultak le látványosan, hanem a védekezés is megbomlott, hiszen az amúgy igen agilis, keményen védekező, a labdaszerzésekben jeleskedő irányító nem tudta a saját szintjén kivenni a részét a defenzív játékból, s a meccs nagy részében kénytelen volt az ellenfél legkevésbé veszélyes játékosát fogni – a gyenge oldalon.

S bár idén hosszúnak mondható a MiZo Pécs cserepadja, a – már korábban és újonnan – kieső embereket helyettesítők megközelítőleg sem tudták azt a teljesítményt nyújtani, ami elég lett volna a Szeged ellen. Egy olyan Szeged ellen, mely mindössze nyolc játékost forgatott, köztük a Pécs szintjéhez „nem elég jó” Szakácsot és Russait, a cingár, és a pályán többnyire láthatatlan (legfeljebb faultokkal jelentkező) Laczit és a többiek közül leginkább a testméreteivel kiemelkedő Vinczét.

Félreértés ne essék, egyáltalán nem szeretném bántani sem a Szegedet, sem játékosait, sőt, megemelem kalapom a teljesítményük előtt! Ők hittek magukban, egymásban és a csodában. Rajtuk látszott, hogy inuk szakadtáig küzdenek, és a tudásbeli hiányosságaikat lelkesedéssel és sok mozgással pótolták. Egyszóval azokat az erényeket csillogtatták, melyek több mint egy évtizede a Pécsre voltak elsősorban jellemzőek a honi mezőnyben.

Tizenéves fiataljainkat ne bántsuk, mert ne egy Raksányitól, Saroktól vagy Krnjictől várjuk a megváltást az ilyen kiélezett szituációkban. Majd pár év múlva, miután sok – a maihoz is hasonló – tapasztalatot szereznek majd, akkor kell a vállukra venniük a terhet. A harmadik meccsen látottak alapján fognak is bizonyítani. Még Somogyi is takarózhat azzal, hogy nem épült fel teljesen a lábtöréséből, viszont valószínűleg neki sem írták fel receptre, hogy pár kilót fel kell szednie kényszerpihenője alatt. S rossz fizikai állapota egyáltalán nem lehet mentség a nyuszi módon eldobott hármasokra.

Akit igenis elő kell venni, a három rutinos (és egészséges) játékos: (mindenekelőtt) Ohlde, Török és Mészáros. Akkor, amikor az előttem lévő irányító megsérül, ill. a magasember már a fülén veszi a levegőt, nekem kell átvennem a helyét. Ha erre nem vagyok képes, nincs helyem a csapatban. A korábban Szegedet is megjárt két magyar számára itt volt az alkalom és a (sürgető) idő a bizonyításra, de csak egyvalami derült ki: megmérettettek, és gyengének találtattak. Ohlde pedig, ha tükörbe néz, elmerenghet azon, hogy vajon elegendő mentség-e számára, hogy Queenan (és időlegesen Vajda) kiesése után jóval több játékpercet kellett pályán töltenie az „egészségesnél”, s nem maradt-e benne hiányérzet, hogy a nálánál képzetlenebb Zserzsenurova és a tőle fizikailag jóval gyengébb Maslowski ellen (akik mindketten több időt töltöttek a pályán) nem tudott dominálni.

Persze nem szabad a vereséget kizárólag e három játékosra fogni. Őket csak annyiban terheli felelősség, hogy a kritikus szituációkban képtelenek voltak megújulni, és csapatuk javára billenteni a mérleg nyelvét. Lehetne szidni a sorsot is a sok sérülésért, vagy az edzőket, hogy nem tudták felrázni a fáradtságba beletompuló csapatukat. (Esetleg (többször) hozzányúlni a még bevethető játékosokhoz, például Rujákhoz. akivel a klub az ő javaslataik alapján, ugye többéves szerződést kötött – ha ennyire nem bíznak benne, akkor minek?)

Ugyanakkor bűnbakot keresni könnyű, de legalább annyira értelmetlen. A mérleget meg kell vonni, a tanulságokat le kell szűrni, de utána előre kell tekinteni. Zseljko Djokics egy interjúban – a jövő évei csapatra vonatkozó kérdésre – azt mondta, „a győztes csapaton ne változtass”. Igaz, ez még a szegedi meccs előtt hangzott el, amikor még mindkét sorozatban (kupa, Euroliga) előrébb végzett a Pécs a tavalyihoz képest. Azóta a helyzet megváltozott, s vele a leányzó fekvése is. Az vitathatatlan, hogy az edzőpáros kijelölte út jó irányba vezet, ám a lendület nem töretlen még. Úgy kell alakítani a dolgokat, hogy a jövőben még kisebb amplitúdó váltásokkal fejlődjön ez a csapat, s még jó darabig ne essen meg ismét, hogy Baranyában külső szemlélőként kelljen végignézni egy bajnoki döntőt. Vagy férfimeccsre kelljen menni hozzá…