Komoly témákat is képesek könnyen befogadóbbá tenni a bábok

Klasszikus meséken nőttünk fel a testvéreimmel. Értem ez alatt, hogy édesanyánk olvasott nekünk esténként magyar népmeséket, Mátyás királyos történeteket, Micimackót, de ami mindhármunk nagy kedvence volt az a Mazsola. Anyukánk annyira jól utánozta a bábfilmsorozatból ismert hangokat, hogy többször is el kellett nekünk olvasnia a könyvet.

A bábok világával talán a televízióban találkoztam először. Ahogy Mazsola történetéért, úgy Mirr-Murr kandúr kalandjaiért és Süsüért is egyértelműen rajongtunk. Gyerekként elvarázsoltak ezek a történetek, ahogy most is, de vegyül ebbe az érzésbe egyfajta csodálat is most már a művészek iránt.

Ezzel ellentétben azonban gyerekként a szülővárosom művelődési házában tartott élő bábszínház előadások nem tetszettek. Csalódtam, és ezek a benyomások meggyőztek arról, hogy minden bábos produkció ilyen. De Pécs ezt az ítéletemet is megváltoztatta. A Bóbita Bábszínházban, a Már­kusZínházban látott előadások rávilágítottak arra, hogy a színjátszásnak ez az ősi formája mennyi varázslatot rejt magában.

Két nagy csodája is van a bábszínházaknak. Az egyik, hogy komoly témákat is képesek könnyen befogadóbbá tenni a bábok segítségével. A gyerekek így edukálva is vannak, olyan szituációkra hangolva, amelyről talán otthon nem lenne könnyű beszélni, de egy ilyen előadás elindíthatja a kommunikációt gyermek és szülő között. A másik, hogy ez a világ nem csak a gyerekeké, hanem a felnőtteké is.