A méz művészet

Megszámolni sem tudom, hogy hányszor írtam a mézről. De arra nem emlékszem, hogy valaha leírtam volna, hogy jómagam annyira nem vagyok odáig érte. 

Ha nem kínálják, vagy nem kényszerítenek a fogyasztására, mert beteg vagyok, akkor köszönöm, de nem kérek belőle. Hogyha az óvodai vagy iskolai menzán vajas-mézes kenyér volt az uzsonna, akkor csak megittam a mellé kínált teát. És a teában kifejezetten szeretem ezt az édes mannát, de csak, ha nem érződik a meleg ital ízén. 
Ebben az évben már előfordult, hogy részt vettem egy mézkóstolón. És többször volt, hogy pozitívan csalódtam. Volt olyan méz is, ami kifejezetten megfelelt az ízlésemnek. 

Böszörményi Gyula író egyszer azt írta: A méz tömény napsugár, sűrű, cukor, kacagtató szeretet. Ezt a mondatát kiegészíteném azzal, hogy egészségbomba. Ebbe az istenek eledeleként is emlegetett édes adományba, annyi minden belefért, ami jó. Ősszel fogyasztani pedig még inkább kiváló. 
Tartalmaz kalciumot, rezet, vasat, magnéziumot, mangánt, foszfort, káliumot, nátriumot, cinket, B1-, B2-, B3-, B5-, B6- és C-vitamint is. És annyi mindenre jó: immunerősítő, sebfertőtlenítő, baktériumölő, kedvezően hat az izomzatra, köztük a szív­izomzatra, jót tesz az emésztésnek, és tisztíja a vért is. 
Azonban ahhoz, hogy továbbra is legyen méz – itt jön a tanulság – szükségünk van a méhekre. Óvjuk, és ne pusztítsuk el ezeket a teremtő művészeket.