Nem létezik a jazzkoncerteknél interaktívabb műalkotás

A beaten cseperedtem, a progresszív rockot hallgatva váltam felnőtté, és a jazzrockon, a komolyzenei koncertek hangszerszólóin át jutottam el a valódi jazz élményéhez. Úgy gondolom, a jazz szeretetére nem lehet születni, előképzettség kell a megértéséhez, az átéléséhez, vagy a hangszeres játékban, vagy a zenehallgatás fent említett útján. Mert egyszerűen el kell jutni odáig, hogy az ember beleunjon a trillázó melódiákba, hogy keresse a zenében a drámát, a feszültséget, a diszharmóniát. 

Hogy hová vezet mindez? Az elérhető legfelső határ maga a szabadság, az alkotás kollektív öröme. Amikor a mű ott formálódik a fülünk hallatára. 
A jazz persze lehet unalmas háttérzene, ha nem értjük a varázsát, a születése finomságait. Ám ugyanaz az andalító kávéházi dallamsor valójában örökemlékű csoda, ha átéljük közvetlenül a finom futamok keletkezését, ha hozzákapcsoljuk személyes lírai élményeinket. 
Persze a jazzkoncerteken nem lehet lazítani, csak akkor szórakoztató, ha figyelünk, gondolkodunk közben, és hagyjuk a képzeletünket szárnyalni.