56-os ereklyét találtak – Kései üzenet jött a Mecseki Láthatatlanoktól

Kopott fehér színű borotválkozó ládikát talált a Stoni Blues Band dobosa, Sár József egy romos cserkúti pincében. A dobozban pedig a belső tükör alatti kartonon ceruzával írott, 1956-os dátummal pár szavas bejegyzések láthatók, üzenetek a szovjet megtorlás elől menekülő harcosoktól.

Sár József aztán Fekete Kálmánnak, a PMD Blues Band billentyűsének ajándékozta a kincset, miután a zenésztársnak személyes kötődése van a Mecseki Láthatatlanokhoz. A kezdetben háromszáz fős „Mecseki Láthatatlanok” egyik katonai vezetője ugyanis a nagybátyja volt, Kubicza János (az úgynevezett Béla-szakaszt irányította, és az egész csapat parancsnokhelyettese volt).

A családi beszélgetések alapján Fekete Kálmán így emlékszik a több mint hatvan évvel ezelőtt történtekre.

– Ott fenn a Mecseken abban a három hétben tudta a csapat, hogy a szovjet túlerővel szemben esélytelen, de egy napi harcra elegendő lőszerrel is kitartottak a novemberi hidegben, várták a beígért nyugati katonai segítséget. A nagybátyám egyébként nyugdíjazott katonatiszt volt. A Ludovikán tanult, fegyelemmel élt. A forradalom kitörésekor az édesanyjánál lakott a Váradi A. u. 6. sz. alatti házban. Öt éves voltam akkor és olykor játszott is velem. A Budapesten kitört forradalomról tudomása volt, ő is hallgatta az akkori zsargon szerinti „Pellérdi adót”, vagyis a Szabad Európa Rádiót, s nem gondolt ellenállásra. Amikor azonban november 5-én futár hozta a Mecseken gyülekezők felkérését, hogy tapasztalt katonai vezetőre lenne szükségük, pisztollyal és zseblámpával este a kertek alatt indult a Mecsekre. Két évtized múltán láttuk őt újra.

Hogy mi történt ezután? A katonai sorozáson is azt kérdezték Fekete Kálmántól: „Na, és mi van az unokabátyjával?” Nem tudom – mondta szűkszavúan az igazat. Hosszú-hosszú évekig ugyanis a nagymamája, vagyis Kubicza János édesanyja sem tudta egyáltalán, hogy mi van a fiával, akit halálra ítéltek távollétében.

Túl a magyar határon

Jóval később derült ki, hogy Jugoszláviában internálótáborból Olaszországba, majd Belgiumba került, aztán Kanadában telepedett le közel húsz évre, csak utána mert átjönni Európába. Franciaországban, az óceán menti Nieul-sur-Merben élt francia feleségével, egészen 1995-ös haláláig. Az amnesztia után, a nyolcvanas években pedig kétszer hazalátogatott és megmutatta a harcok valódi helyszíneit.