A szeretet, és nem a kioktatás segít a fiatalokon – vallja a kertvárosi plébános

– Majdnem két évtizede a környék katolikusainak lelki vezetője. Milyen hozzáállást kíván meg Kertváros ehhez a munkához?

– Templomunk a hetvenes években épült, Kertváros virágkorában. Az akkori plébános megszervezte, hogy minden utcának legyen egy felelőse. Ha valahova új lakó költözött, meglátogatták, és elmondták neki, milyen programok vannak a templomban, ha van kedve, jöjjön el egyre. Szokták mondani, ahol templomot, ott közösséget is építenek. 2003 óta szolgálok itt plébánosként. Azóta arra törekszem, hogy a helyiek számára attól függetlenül, hogy milyen vallásúak, vagy hogy vallásosak-e egyáltalán, a templom mindig nyitva álljon.

– Mit kezd egy nem vallásos egy templomban?

– Bármit, hiszen közösségi térnek is tökéletes. Nemrég megkerestek fiatal szülők, akik ugyan nem járnak templomba, de arra kértek, hadd legyen a gyerekeik lampionos felvonulása nálunk. Most már a Mikulásra is így készülünk. Nagyon hálás vagyok minden ilyen lehetőségért, hiszen így legalább nem vallásos emberek is megismernek az egyházból valamit, és elszakadhatnak a népszerű hiedelmektől. Rájöhetnek, hogy csak mert a hírekben bukott papokról olvastak, attól még nem minden atya olyan. Külön öröm, ha még arra is esélyem nyílik, hogy elmesélhetem a gyerekeknek, ki volt Szent Márton, és mi köze volt a libákhoz.

– Említette a virágkort. Az meddig tartott?

– Ahogy egyre nőtt a városrész, rengetegen költöztek ide vidékről, és ezzel együtt megjelent Kertvárosban a szegénység. Éppen jövő vasárnap fogjuk ünnepelni a karitászunk fennállásának harmincadik évfordulóját. A történet egészen pontosan onnan indult, hogy Máté Péter pálos szerzetes – ugyanis egy ideig a templom a pálosoké volt – 1989 környékén épp enkente a zsíros kenyerét ebben az épületben, ahol most beszélgetünk, amikor bekopogtatott hozzá egy hajléktalan. Végül aztán ő ehette meg a kenyeret. Hamarosan annyi otthontalan szokott ide, hogy meg kellett szervezni az ételosztásokat. Csakhogy a helyzet egy idő után szó szerint tarthatatlan lett, ezért Csizi Péter és Kővári János segítségével kerestünk egy megfelelő helyet a hajléktalanok ellátására. Ebből lett aztán a Remény Háza, amit a kezdetben még a karitászunk, de ma már a püspökség tart fenn.

– Manapság sokat hallani arról, hogy Kertvárosban egyes fiatalok bandákba verődve sok galibát okoznak. Van erre megoldás?

– Ha azt tudnám, én lennék a pápa. Nincs titkos bevált recept, ami mindenkinél működik, de egyvalamiben biztos vagyok: ezeknek a fiataloknak nem kioktatásra van szükségük, hanem arra, hogy szeressük őket is.

A beszélgetés kapcsán készült jegyzetünket itt olvashatja.