Boldog új évet kívánunk! Vidám búcsú után jöhet a bizakodás

A legtöbb esetben a mi munkánk eléggé szürke, egysíkú: az újságíró a fotóssal kimegy az eseményre, mindketten végigállják, végigülik azt, majd visszamennek a szerkesztőségbe, az újságíró megírja a cikket, a fotós leadja a képet, másnap megjelenik, önök elolvassák. 

És nagyjából ennyi. 

De vannak olyan helyzetek, amikor nem teljesen ez történik. Mert az anyagfelvétel átcsúszik valami másba – viccesbe, váratlanba, meglepőbe, meghatóba, abszurdba, nem-hétköznapiba. És ezt minden kolléga azonnal tudja – mert olyankor az újságíró meg a fotós nagy mosollyal érkezik vissza a szerkesztőségbe, és nagyjából hat másodperc szusszanás után belekezdenek valami sztoriba. 

Amely sztorik aztán néha annyira jók, hogy észrevétlenül beépülnek a kollektív memóriába, s évek múlva már arra sem emlékezünk tisztán, hogy kivel is történt pontosan. A mostani összeállításunknál még nincs erről szó: megvan mindegyik kép mögött a történet, az is, hogy ki volt ott, az is, hogy miért. De az igazság az, hogy a képek önmagukét beszélnek. 

A közös nevező ugyanis megvan: a képen szereplők minden esetben kikacsintottak a szokásos szerepükből, azt az arcukat mutatták meg, amelyikkel nem nagyon szoktunk találkozni. És ettől lesznek ezek a szituációk viccesek, váratlanok, meglepők, meghatók, abszurdak, nem-hétköznapiak. És ettől lesz az újságírói munka is színes, nem pedig egysíkú – szóval köszönjük a képeken szereplőknek, hogy színesítenek. A mi munkánkat – és egyben, reményeink szerint, az olvasók mai napját.