Legendás becsületveszejtőket zártak be az elmúlt években a megyeszékhelyen

A 100 Éves borozó immár évek óta zárva tart, bár talán még megváltozhat ez a helyzet a Kórház téren. Régebben Magyar Korona fogadó néven számított ismertnek. De a második világégés után a korona szót a rendszer nem szerette igazán. Mivel azonban örökbecsű intézménynek számított, ráakasztották az új nevet, mert olyan réginek vélték. A feljegyzések szerint még embert is öltek ott. Évszázadnál sokkal régebben, a város leggazdagabb kofájával végzett a részeges veje abban a házban.

Közel hozzá, az Alkotmány utcában működött egykoron a Rézangyal. Elég szűkös keretek között, mert ha ketten bementek, akkor három látogatónak bizony ki kellett jönnie. De a „sok jó ember kis helyen is elfér” elmélet legalább tökéletesen megvalósult. A nyerőgép mondjuk sokat rontott a hangulaton, de legalább nem mértek rossz borokat. Az illemhelyre bejutni viszont külön mutatványnak számított. A kígyótestűek előnyösebben araszolhattak.
Pár „fröccshajításnyira” tőle működött a Hörpintő, közel a Leőwey Klára Gimnáziumtól. Láttak ott egykoron tanárembert is, aki nem a főbejáraton, hanem a mellékes vaskapun át hagyta el az oktatási bázist, egy feles erejéig. Régen történt, fátylat reá! Arra is, miszerint egykoron a „bőrfejűek” szintén ott tartottak találkozókat.

Az István téri borozó, a régi Rózsakert alatt, több dologról is ismertnek említhető. Egyrészt a bennfentesek „Papucsként” is hívták. Oda „pacskerben” is le lehetett ugrani, bár a ragadványnév máshonnan is eredhetett. Mondjuk, a papucsférj szóból szintén levezethető lenne. Voltak ott régi képek bőséggel, még Horthy Miklós kormányzóról is jutott belőlük. Jó sokáig nyitva volt az ajtaja, a korai záróra nem ott szokott kezdődni. Akadt a személyzetben egy pultos asszony, ő mindig a padlásra járt mosolyogni. Jókedvűen egyszer látta valaki, valami temetés ürügyén.

Az Alkotmány utcában csábította a vendégeket a Pajtás, közismertebb nevén a „Hufnágel”. Rengeteg főiskolai hallgató múlatta ott az idejét. Meg persze a környékbeli erők is feltűntek a falai között. Egy híres, egykori NB I-es labdarúgó üzemeltette valaha, ezért hívták Kocsis-tanszéknek. A diákok kedvenc presszójaként maradt fenn az emléke.
Az egykor létezett Dr. Doktor Sándor, ma már Hungária úton a Csillag étterem számított markáns szórakozóhelynek. Legendássá váltak az úgynevezett Csillag-bálok, az 1970-es évek végén, illetve a következő évtized elején. Az asztalok, a terítők, az evőeszközök, meg a tányérok nem a legújabb irányzatot követték, de akkor még árnyaltan jellemeztük az állapotokat. A rendőrök is be-betértek, bár azért nagyon balhés egységnek sem számított, másokhoz képest. Pár igazoltatást mindig megért. Néhány közgazdász egyetemista ott hagyta a májának egy kisebb darabját, zsugorodás formájában.

Vele majdnem szemben mérték az italt a Tavaszként alig, Süket megszólítással annál gyakrabban jegyzett „becsületcsökkentőben”. „Oly, de ravasz dolog ez a Tavasz!” –szólt a mondás, már éjfél körül. Süket meg azért lett, mert a zenészek botrányosan kezelték a hangszereiket.
A legutóbbi városképi átalakítás áldozatává a Szálkás vált. A régi vásárcsarnok épületében évtizedekig várták a szomjas piacra járókat, jobbára a férfiakat. A törzsvendégek között üdvözölhették a betérők „Bizsut”, az öreg vagányt is, aki korábban nem a békesség jelképe volt, ha már fogyasztott pár italt. Az új csarnokkal azonban ez a színfolt eltűnt a kocsmatérképről.

Nem terhes nők meg kisgyermekek számára álmodták meg a pécsi Restit, a Lenin, ma Indóház téren. Kései formájában, már nem az eredeti helyén, hanem kissé odébb, de szintén a pécsi főpályaudvar épületében fogadta a szomjas utasokat, meg a maradni vágyókat. Gyakran akkora volt benn a füst, hogy belépéskor kisbaltával kellett utat vágni a vendégeknek a pultig. A bor olyan volt, hogy aki egyszer megkóstolta, évekig emlegette. De nem őszinte boldogsággal. Maradt tehát a vizezett csapolt sör, meg az ismeretlen eredetű pálinka. De azért sokáig ment a dolog.