Tényleg nem mehet akárki vadásznak (galéria és videó)

Nem mehet akárki vadásznak – szögezte le a Hobo Blues Band A vadászok gyülekezője című dalukban, s ezt, miután meghallgattuk Agyaki Gábor szenvedélyes beszámolóját a Martonfai Vadászudvar mindennapjairól, az ott zajló életről, magunk is meg tudjuk erősíteni. Pontosabban: vadász – aki leteszi az ehhez szükséges, s nem éppen könnyű vizsgákat – bárkiből lehet, hofjäger, udvari vadász (ami nem királyi vadászt jelent) viszont nem terem akárkiből.

– Miről is van szó?

– Számunkra a vadász nem egy puskás embert jelent – magyarázta Agyaki Gábor. – Hanem olyan személyt, aki ismeri, tiszteli és gyakorolja a vadászudvarok hagyományait. Az ilyeneket már a beszédükből, néhány mondat alapján felismerjük. Ha az illető például a vad helyett az állat, az elpusztult helyett a dermedt, a nyakörv helyett a nyakló, vagy a póráz helyett a vezeték szót használja, tudjuk, hogy közénk tartozik. Azokkal sincs bajunk persze, akiknek ezekre a dolgokra nincs ilyen szabatos szavuk, csak ők nem a vadászudvarhoz tartoznak.

Agyaki Gábor történeti kitekintésében felelevenítette, hogy az első vadászudvarok az 1600-as években jöttek létre, német területen. Esetükben sem pusztán épületeket, kerítésekkel körbevett ingatlanokat kell elképzelni (persze voltak azok is) a hozzá tartozó vadászterületekkel egyetemben, hanem olyan központokat, ahol a vadászokat „képzik", s vadászokból hofjägerek, azaz udvari vadászok lesznek. Olyanok, akik ismerik például a már említett vadásznyelvet, nemkülönben a kürtjeleket. S hogy mindez mennyire komolyan veendő hagyomány, azt az is jelzi, hogy lényegében a vadászok eszközei is ugyanazok maradtak. Ilyen többek között a szarvasgyilok is, az a tőr, amivel a sebzett nagyvadat megváltják a szenvedéseitől. S a vadászathoz kapcsolódó rituálék, szimbólumok is változatlanok. Előbbiek révén szólhatunk egyebek mellett a szabályos töretátadásról, utóbbiak közt pedig például az úgynevezett farkashorogról is, ami a Hannoveri Vadászudvarhoz tartozást jelzi, s amit ma is viselnek a hagyományok martonfai ápolói is, de még a vérebek fővizsgája után a kutyák szőrébe is belenyírnak, megjelölve ezzel.

– Ifjúság nélkül persze az egész tevékenységünk semmit nem ér – szögezte le Agyaki Gábor. - Ha nem lenne kinek átadni a tudásunkat, minek is csinálnák, de szerencsére van. Ahogy a német vadászudvarokban is tették, nagy figyelmet fordítunk a gyerekekre. A hierarchia alján, vagy fogalmazzunk másképp, a belépő szinten az úgynevezett kutyafiúk állnak. Első osztályos koruktól nagyjából nyolcadikig marad ez a státuszuk, különféle teendőket bízunk rájuk, például a kutyák etetését, takarítását, hozdd ide, vidd oda feladatokat.

Beszélgetésünk során kiderült az is, hogy aki ma vadászkürtöl Magyarországon, nagyjából 1500 ember, az biztos, hogy megfordult Martonfán valamelyik képzésen. Itt van a magyar vérebek magyarországi legfőbb bázisa is, a magyar vizslások központja, rengeteg tréninget szerveznek számukra, s persze vizsgákat is. A rendre telt házzal zajló futó nyári tematikus táborok között találunk – természetesen a vadászathoz kapcsolódó - irodalmi, gasztronómiai, természetfotós, zenei és kutyás turnusokat is, utóbbiba saját kutyájukkal érkeznek a résztvevők. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a szóban forgó táborokba, összehasonlítva más ottalvós kínálattal, elérhető árakon lehet eljutni – naná, hogy fontos ez is ahhoz, hogy legyen elegendő új kutyafiú.

– A legfontosabbak a gyerekek. Akik nálunk nőttek fel, azok ma már a gyerekeiket hozzák ide. Kivétel nélkül jó ember vált belőlük, s mindenütt megállták a helyüket. A gyerekeik is ilyenek, nagyon normális lányok, fiúk, jól tanulnak, érdeklődők, fogékonyak. Martonfa ma már egy brand, olyan márkanév, ami, ha szóba kerül, a vadászok körében a minőséget jelenti. Ahhoz, hogy ez továbbra is így maradjon, mindenképpen szükség van a fiatalokra, hogy legyen kinek átadni a tudást, hogy újabb és újabb szarvas szakértők legyenek, akik aztán a következő nemzedékeket nevelik.