Pécsett áll színpadra a legendás zenekar

A kezdetekhez tehát ugorjunk egy nagyot: nyolcvanas évek eleje, szürke még az ég is, figyelnek és nyilvántartanak és jegyzetelnek és jelentenek egyesek, simulnak és magukban dörmögnek és felessel kezdenek és derűs mosollyal Wartburgot mosnak a hétvégén mások. Vidám barakk, belülről összetört emberekkel tele. Aztán történik valami, hirtelen feltör az underground, jön az URH, a Vágtázó Halottkémek, a Bizottság, a Kontroll Csoport, az Európa Kiadó, és a fiatal magyarok rázzák az utcát. Eközben homályos, négy méteres belmagasságú, ropogós parkettájú lakásokban egy másik irány is kezd alakot ölteni: ez a Víg Mihály vezette Balaton, illetve ugyanennek női hangú változata, a Trabant. (A Balaton magja két ember volt, Víg Mihály és Hunyadi Károly, a Trabanté három, Lukin Gábor, Méhes Marietta és Vető János – de Víg és Hunyadi szinte mindig ott volt, amikor a Trabant zenélt.) 

Abban semmi meglepő nincs, hogy Balaton-lemez nem jelent meg a hőskorban. Akkor – és ha őszinték vagyunk, most sem nagyon – értékelte a tömegkultúra a melankólikus, de mégis kiszámíthatatlan dalokat, folyamatosan lebegő gitárral és visszafogott dobbal kísérve. Víg Mihály ugyanis nem ment le kutyába: ha előkeresünk egy húsz éves dalt és egy mostanság íródottat, nem sok különbséget találunk. Ugyanaz a hang, ugyanaz a hangzás, és még a szövegek is megejtően hasonlóak. Kevesen írtak nála szebb szomorú számokat Budapesten, írja egy rajongó egy honlapon. Nincs igaza. Kevesen írtak nála szebb dalokat, így lenne helyes a definíció. Egyensúlyozás a melankólia és a teátrális depresszió, az enerváltság és a sanzonosság vékony határmezsgyéjén – ehhez kell az igazi tehetség. Hogy egyik pillanatban szinte banálisan szentimentális, a másikban megdönthetetlenül intellektuális – és mindvégig személyes, mint egy gimnazista válogatáskazetta. 

A Balaton gyakorta lép fel Pécsett – most éppen a Nappaliban zenélnek majd, október 27-én. Ott a helyünk.