Babylon: minél magasabban áll az ember, annál nagyobbat tud zuhanni

Az ambiciózus rendező, Damien Chazelle hiába bántóan fiatal, már Oscar-díjas, és szállítja nekünk a jobbnál-jobb alkotásokat. Az ő nevéhez köthető a Whiplash és A kaliforniai álom. A Babylon pedig biztosan a piros huzatos székekhez ragasztja a nézőt, aki tátott szájjal nézi azt, ami épp kibontakozik előtte, már ha képes felfogni azt a vad forgatagot, amit lát. 

De hol is vagyunk? Hollywoodban, ahol a sztárokat nem alkotják, hanem születnek, és amikor a némafilmes korszak még létezik, de már érződik, hogy valami változóban van. Ekkor ismerjük meg főhőseinket. Nellie Laroy egy vidéki lány, aki talpraesett, gyönyörű és megvan a tehetsége, amit a véletlennek köszönhetően fel is fedeznek, és hamarosan nagy sztárrá válik. Aztán ott a melós, mexikói bevándorló, Manny Torres, aki kezdetben csak ide-oda futkorászik, hogy a nagyok minden kívánságát teljesítse – ha kell, még egy hullát is segít eltüntetni. De rátermettsége és akarata a magasságokba repíti. 

Ott van még a fekete jazz trombitás, Sidney Palmer, aki nagy népszerűségnek örvend a fehérek körében. Személyében egy más fajta sztársághoz való hozzáállást ismerünk meg. És végül, de nem utolsó sorban a Brad Pitt által megformált Jack Conrad is az események sodrásába kerül. Ő a legnagyobb némafilmes sztár, aki buliról-bulira jár, és egyetlen tiszta pillanat sincs. Még két jelent leforgatása közben is vedeli a whiskeyt és a pezsgőt. Ennek a négy szereplőnek az életét követjük nyomon a felemelkedéstől egészen a bukásig, hiszen tudjuk, hogy minél magasabban van az ember, annál nagyobbat tud zuhanni.  

Egy igazán vad partival indul a film, amibe még a legvadabb életet élők is belepirulnak. A némafilmes sztárok a felhalmozott pénzükből fényűző életmódot élnek. Kiváltságosok, és mindent megengednek maguknak, mert azt képzelik, hogy ők istenek, akiknek csillaga mindig fényesen fog ragyogni. De aztán robban a bomba, beköszönt a hangos filmek kora, amivel szereplőink élete is más irányt vesz és az értékrendek is megváltoznak. Az emberek már nem csak a nagyvásznon akarnak mást látni, hanem a hétköznapokban. 

A züllöttség melegágyaként szolgáló bulikat felváltják az elegáns bálok, a villásreggelik, miközben a vad partik a villák pincéjébe költözik. A némafilmes gárdából azonban nem mindenki tud azonosulni az új módival. Ahogy a filmben, úgy a valóságban is előfordult, hogy egy korábban ünnepelt sztár képtelen volt megtanulni a szöveget, vagy a hangja nem volt megfelelő egy hangos filmhez. Például a heves gesztikulációt már nem igényelték az új korszak alkotásai. Volt, aki feltudta ezt dolgozni, volt azonban olyan, aki nem. Ezek mindegyikére kapunk példát a Babylonban.  

A Babylon zenéi is remekműveknek számítanak, amiket Justin Hurwitz szerzett, a rendező állandó munkatársa. Tökéletes egységet sikerült létrehozni dallam és kép között, amit csak tovább növel a díszletek és a jelmezek aprólékossága.

A Babylon egy nosztalgikus film, ami nem a könnyebb utat választotta a szívünkhöz. Nem azt a könnyed szépséget fogta meg, mint némely társa, hanem egy pokoli világot mutat meg a nézőnek, de mégis sikerült ezt úgy megragadni a rendezőnek, hogy hiányozzon az a nem túl erkölcsös, nem túl tiszta korszak. A film első jeleneteinek egyikében Manny azt mondja, hogy azért akar a filmes szakmában dolgozni, mert szeretne időtállót, és maradandót alkotni. Ezt a gondolat pedig az utolsó öt percben kap igazán értelmet, ami egy gyönyörű lezárása egy vad utazásnak.

A Babylont Pécsett a Cinema City-ben és az Urániában is vetítik.