Az év egyik legerősebb filmélményét adja az Oppenheimer

 Jómagam is felszálltam a Barbenheimer vonatra. Ez a kifejezés talán magyarázatra szorul. Ez egy internetes jelenség, amely a Barbie és az Oppenheimer filmek előtt kezdett el terjedni. Mindkét műnek a premierje egy napon volt, így elindult az a javaslat, hogy a filmeket mindenképp a bemutató napján, egymást követően kell megnézni. Még a színészek is erre biztatták a nézőket. Engem megvettek maguknak.

Az első állomásom ugyan a Barbie volt, de most először mégis az Oppenheimerrel kezdem. Kicsit átmegyek Christopher Nolanbe és Mementozok egyet.

Hogyha a premier dátuma nem vált volna ilyen nagyszabású jelenséggé, akkor is jelenség lett volna az időpont, hiszen, amikor egy Nolan film mozikba kerül, az nagybetűs ESEMÉNYNEK számít. Ezt tudtam, mégis megdöbbenve tapasztaltam, hogy amikor odaértem a pécsi Uránia Mozihoz, akkor kint állt a sor. Az állam leesett, és még most sem találom.

Mindenkinek nagy elvárásai voltak a rendező Tenet című alkotása után, ami nem sokaknak nyerte el a tetszését, de nem érdemes összehasonlítani a kettőt, de még a történelmi témájú Dunkirk háborús filmjével sem. Kimerem jelenteni, hogy Nolan minden egyes műve kuriózum, amelyeket nem érdemes hasonlítgatni.

Hogy mit ad az Oppenheimer? Mit nem? Ha csak egy kicsit is jártasok vagyunk a történelemben, akkor tudjuk, hogy ki volt a címszereplő. Ő volt az atombomba atyja, akiről köztudott, hogy nem volt egy kellemes ember. Ugyan életrajzi filmről van szó, mégis több ez az alkotás ennél. Megismerjük a történet kezdetét, a közepét és a végét, ha ugyan vége van. Mert ez a film sem tudja elereszteni a megtekintése után a nézőt. Úgy fekszünk le az ágyba, hogy aztán egy ideig bámuljuk a plafont, a sötétséget és talán az a legjobb szó, hogy félünk.

Ami biztos ebben a filmben, hogy a bomba felrobban. Ez nem spoiler, ez a kőkemény igazság, amelyet nem, hogy mi mai emberek nem vagyunk képesek teljesen felfogni, de a megalkotók sem tudták, feldolgozni meg sokan végképp nem. Tudósok, katonák, politikusok, közemberek, mi, valamint a jövő generációja a szereplői ennek a filmnek.

Ez az év egyik legjobban várt, legkülönlegesebb, legerősebb filmélményt ígérő alkotása. Minden tényezőjét csak dicsérni lehet, az idősíkokkal való játszadozást, a fényképezést, a zenét – külön oldalakat lehetne zengeni a feszültséget oly nagyon jól megragadó dallamokról – az írást, a rendezést, és a színészeket. Cillian Murphy játéka mindig annyira beszédes. Elég csak a tekintetével játszania – nem kell zene se alá –, és máris érezzük azt, amit Oppenheimer érezhetett, amikor azt mondja: „Én vagyok a halál, világok pusztítója”.

Nagyon nehéz befejeznem ezt az írást, de talán azzal tudnám a legjobban, hogyha megemlítem a közönséget a moziban. Hiába vettek az emberek nassolni valót, de lemerem fogadni, hogy a film végére bőven maradt. Síri csend uralkodott a teremben, egyes jelentnél még lélegezni is elfelejtettünk. A feszültségteremtés is csillagos ötös a filmben.

Hitchcock szerint nem attól lesz feszült egy jelenet, hogy felrobban egy bomba, hanem a tudattól, hogy van egy bomba, ami bármikor felrobbanhat.