2023.12.30. 21:00
Nincs annál súlyosabb katasztrófa, mint amikor visszaüt a technika
Egy élet a földön címmel Attenborough megírta, s filmre vitte élete konklúzióját: miként tettük tönkre a természetet, miben tudunk és miben nem változtatni a közeljövőben, és mi szükséges ahhoz, hogy mindez ne vezessen az élet végső pusztulásához. Nagyon paralel ezzel a Távol a világtól film, mely mostantól a Netflixen látható, sztárszereposztással, Julia Robertsszel és Ethan Hawke-val, vagy Kevin Baconnel a főbb szerepekben, bár itt elmarad a végén a jó tanács, mely rávilágítana a kiútra, a megoldásokra.
A Netflix új filmje apokaliptikus világvége helyzetet vázol fel, ahol a technika fordul szembe az emberrel, az elektromos dolgok mondják fel a szolgálatot, irányíthatatlanná válnak hajók, repülők, autók – arról csak találgatások vannak, hogy hackerek, terroristák, vagy pénzemberek szűk csoportjának összeesküvése irányítja így a történéseket. Eltűnik a világháló, megszűnnek a rádió- és a tévé-adások, a mobilszolgáltatások is.
A filmben egy New York-i család – Ethan Hawke az apa és Julia Roberts az anya – még a baj előtt egy városhoz közeli tengerparti lakást bérel ki nyugalmas elvonulásra a civilizációtól, mintegy elmenekülve a mindennapi multimédiás hatások elől, a nagyvárosi emberforgatagból. És ez a kiszakadás olyan jól sikerül, hogy az összhatás az, mintha egy másik dimenzióba élnének, ahonnan kívülállóként figyelhetik a világ pusztulását. Mert a környezetükben rémálomszerű dolgok történnek (lezuhanó repülőkkel, partra futó tankhajóval, egymásba futó önvezető autókkal, utóbbi végleg eltorlaszolja a visszautat is régi otthonuk felé). A világvégének megfelelően csupán néhány ember él ebben a fura megfigyelő közegben, és egy idő után ide is begyűrűznek a rémségek.
A film legfőbb erénye az, hogy rávilágít, mai mentalitással mennyire önző módon közelítenénk egy világvége helyzethez – kor- és jellemtípusokra bontva az emberiséget.
Kiderül az is, hogy legalább annyira ragaszkodunk a civilizációhoz, annak technikai vívmányaihoz, mint amennyire el akarunk szakadni tőle. Ebben a rémséges világban megváltoznak az állatok is, eleinte csak szemlélői tétova önpusztításunknak, aztán már fenyegetően közelítenek, talán hogy jelezzék, ez az ő világuk is, azt ne tegyük tönkre. Változnak a házban a tárgyak, a perspektívák, minden félelmetesen ellenünk fordul, és eközben minden szereplő görcsösen ragaszkodik saját megszokott kedvteléseihez, vágyaihoz, alig törődve azzal, hogy közvetlen környezetében milyen veszélyes helyzetekbe sodródnak társaik.
A felelőtlen emberiség és a végzetes technika lehetne a film alcíme, mely tele van kiváló ötletekkel, látványos katasztrófaképekkel, ám a megvalósítás, a történet, a rendezés legfeljebb közepesre értékelhető. Kicsit olyan minden, mint egy szabadversben, egy gondolatra fűznek fel párhuzamos képeket, ám azok egymással nincsenek összefüggésben. Nem kapunk választ arra sem, hogy melyik technikai csapás miből következik, s milyen összefüggés van az egyes pusztítások között. Olyan ez, mint egy Jackson Pollock festmény, odaszórnak a falra mindenféle véletlenszerű (pontot) félelmet, ám ebből a halmazból nem áll össze egybefüggő alkotás, a film értelmezhetetlen, zavaró káosz marad, tele kérdőjelekkel. Semmire nincs válasz, sok a feltételezés, kevés a bizonyosság, így egy idő után a néző beletörődik, hogy csak mozaikokat kap, s már nem is keres közöttük átjárókat. Egy kicsit több logikával, következetességgel pedig reveláció értékű mű is születhetett volna.
Távol a világtól – amerikai film (2023)
Netflix november 30-tól
