Az Argyelle - A szuperkém annyira nem szuper, inkább csak jó

Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, de arra jó volt, hogy felkeltse az érdeklődésem, és amint mozikba került, mentem is megnézni. 

Az egyik filmes podcast-adásunkban terítékre kerültek Matthew Vaughn rendező alkotásai. Most lehet sokan felteszik a kérdést, hogy “Az meg kicsoda?”, de ezzel nincs is baj, mert az adásunkig én sem tudtam, hogy ki ő, de végül kiderült, hogy az összes filmjét láttam a direktornak, csak éppen nem tudtam, hogy ő a rendezője. Matthew Vaughn rendezte például az összes Kingsman filmet, a Csillagport, a HA/VER-t, a Tortát és az X-men: Az elsők című alkotást, és most az Argylle: A szuperkémet. Itt ki is fullad rendezői munkássága a direktornak, de az biztos, hogy eddigi rendezései nagy része jóra sikeredtek, kivéve a Kingsman filmsorozat előzményfilmet, mert az nálam a 10-ből talán, ha 5 pontot kapna.  

A rendező jelenleg mozikban futó alkotásának, az Argylle – A szuperkém hivatalos leírása így hangzik: Minél nagyobb a kém, annál nagyobb a hazugság. Elly Conway számára az idilli boldogságot az jelenti, ha este otthon ülhet a számítógépével és a macskájával, Alfie-val. Ám amikor Elly fikciós könyveinek cselekménye – melyek középpontjában az Argylle nevű szuperkém áll, valamint a küldetése, hogy leleplezzen egy globális kémszindikátust – tükrözni kezdi egy valódi kémszervezet titkos akcióit, az otthoni csöndes esték múltbéli emlékké válnak. Aiden, a macskaallergiás kém társaságában Elly (Alfie-val a hátizsákjában) menekül, és bejárja a fél világot, hogy mindig egy lépéssel a gyilkosok előtt maradjon, miközben Elly kitalált világa és a való világ közti határok elkezdenek összemosódni. 

Kapott a film hideget és meleget is, és végül pont emitt döntöttem úgy, hogy elmegyek a moziba, megnézem, és magam döntök a sorsáról. Ami fix, hogy fordulatos történetet kaptunk, de ezt tényleg értsük szó szerint, mert körülbelül tizenötpercenként jött valami csavar, aminek azért a nagyrészét ki lehetett találni. Ennek ellenére nem unatkozott a közönség, és kikapcsolta őket a film, amit az is bizonyít, hogy szinte egy mukkanást sem lehetett hallani a teremben. Nem azt mondom, hogy feszült figyelemmel várták a fejleményeket, mint például egy Christopher Nolan film közben, de hagyták magukat elmerülni ebben a könnyed élvezetben. És ez is talán a lejobb szó az Argylle-ra: könnyed. Nem szabad világmegváltó filmre számítani, ez inkább egy fárasztó vígjáték akcióelemekkel megtűzdelve, akciófilmes történetre felfűzve. Még annyira sem veszi magát komolyan, mint a Kingsman sorozat első része, ami szintén akció-vígjáték, de valahogy mégis feszültebb figyelemmel követtük a főhős sorsát, mint ebben. 

Az Argylle-ban volt egy pont, amikor a rendező átlépte a fárasztóság számomra még elviselhető szintjét, és ott egy kicsit elvesztett, arról nem is beszélve, hogy a CGI jó néhány jelenetnél szörnyűre sikerült, és ez is levon az értékéből. A színészek viszont szerintem élvezték, hogy egy ilyen könnyed, fárasztó filmben parádézhatnak.  

Hogyha pontoznom kellen ezt a filmet, akkor egy olyan 6 és fél pontot adnék rá a 10-ből, amivel jóval megelőzte a King’s man: A kezdetek című alkotást.