2024.04.23. 14:00
Polgárháború: megörökítik az igazságot és a borzalmakat
Általában minden film tartalmával tisztában vagyok, ami a mozikba kerül, de kivételesen most egy nem került a látóterembe. Egészen addig ameddig egy barátom írt, hogy nincs-e kedvem megnézni. Ez a film a Polgárháború.
Minden debütáló film előzetesét megnézem, de valamiért úgy voltam a Polgárháború című alkotással, hogy most eltekintek ettől, mert szeretném, ha a vásznon ütne nagyot, és nálam el is érte a várt hatást. Megdöbbentett és elgondolkodtatott, talán azért, mert újságírók és fotóriporterek a főszereplői.
Ahogy a hivatalos leírás is bizonyítja, néha elég egy mondat ahhoz, hogy összefoglaljunk egy történetet, amivel rögtön fel is keltjük az emberek figyelmét. Ez a mondat most a következő: a közeli jövőben a polgárháború által feldúlt Egyesült Államokban fotóriporterek kísérelnek meg átvágni veszélyekkel teli terepen.
A Polgárháború nem a vérrel és a lövöldözéssel hat ránk
A film nem azért kapta meg a 18-as karikát, mert szakadnak a végtagok, nagy mennyiségben folyik a vér. Ilyen alig van benne, de nagyon erős képekkel operál, ami még napokig megmarad az emberben. Mindez azért ragad meg így bennünk, mert jelenleg is háború dúl a világunkban, és elülteti bennünk az aggodalmat, hogy mi lenne, ha nálunk is ez történne, és reménykedünk, hogy sosem kell a háború borzalmait megtapasztalnunk.
Nem ajánljuk a filmet azoknak, akik egy sima akciófilmre vágynak, mert csalódni fognak. Az előzetesekből arra lehetett következtetni, és sokan azért is ültek be a filmre, mert azt várták, hogy tele lesz lövöldözéssel. Egy kicsit félrevezető volt a marketing.
Az egyik közösségi oldalon azt írták a filmről, hogy ez inkább egy road movie-ba oltott dráma-thriller, és ez nagyon igaz.
Kisemberek utaznak át egy borzalmakkal teli terepen, és az ő szemszögükből látjuk a történéseket. Ezek a kisemberek pedig fotóriporterek és újságírók, akik testközelből élik meg a háború borzalmait. Elsőre azt hihetnénk, hogy ők kellő távolságot tudnak érzelmileg tartani az eseményektől, de legbelül igenis emészti őket, ugyanakkor profiknak kell maradniuk. Ennek súlyát pedig az utolsó jelenetekben érezzük igazán.
A szereplők jelleme nincs mélyre menően kibontva, de pont annyira igen, hogy tudjunk velük azonosulni. Látjuk, min mennek keresztül, valamint rajtuk keresztül egy minimális boldogságérzetet is megtapasztalunk, bár ez inkább keserédes. Az egyik ilyen jelenetnél hangzik el talán a legszívbemarkolóbb mondat, ami még sokáig velünk marad: „Már el is felejtettem, hogy lehet így is élni”. Ez az, amit mindenki magával visz, amikor kilép a moziteremből.
