Hegyet mozgat, hegyet tart

Így tíz év távlatából talán bevallhatom: az első napokban, pécsiként nem teljesen értettem, mi is a bajuk a pécsváradiaknak, hosszúhetényieknek. Igen, építenék a katonai lokátort, de ott vannak valami bazsarózsák. Ennyi. Hm.

De beszélgetve a helyiekkel – meg egyre többször bejárva a hegyet – nagyon hamar rádöbbentem, hogy a Zengőn nem csak virágok, fák vannak. Hanem ott van minden gyomorgörcsös távolba tekintés, amikor az ősök az őrhegyről lesték, jön-e az ellenség. Ott van minden szerelmes pillantás, ami a hajnal első sugaránál esett a kedvesre. Ott van minden gyerek kacaja, aki lepkét kergetett a csúcson. S ez vész el örökre, jóvátehetetlenül, ha megépül a lokátor. A Zengő többé nem lesz Zengő.

S emiatt állt egymás mellé számos olyan ember, aki tudta, mivel tartozik az ősöknek és mivel a gyerekeknek. Aki tudta, a Zengő már ott állt, amikor róla még nem is hallottak, s ott kell állnia akkor is, ha ő már nem lesz ezen a világon. S a Zengőnek Zengőnek kell maradnia. Emiatt állt egymás mellé világnézettől függetlenül az orvos, a grafikus, a tanár – s a többiek, vállat vállnak vetve. Tíz évvel ezelőtt, a hóban, a farkasordító hidegben szó szerint így álltak. Vállat vállnak vetve.

Velük szemben ott tornyosult a Hatalom, pénzzel, erővel. De ott állt makacsul egy maroknyi civil, nem csak reménykedve, nem csak bizakodva, hanem azzal a biztos tudattal: ha az ég a földdel összeszakad, a Zengő akkor is megmarad. Mámorító, tiszta, szabadon lélegző pillanat volt. S kézzelfogható, látható, érezhető valóság lett a mondat: a hit hegyeket mozgat – de ha kell, meg is tart.