Kihasználatlan turistaattrakció hever a lábunk alatt

Édesapám mesélte, hogy gyerekkorukban kedvenc időtöltésük volt a pincekutatás. A pécsi belváros alatt húzódó járatok a második világháború idején még olyan összefüggő, szövevényes rendszert alkottak, hogy a merészebb fiúk félnapos túrákat tehettek bennük, a Búza tértől egészen a székesegyház környékéig elkalandozva a mélyben. Aztán amint ezt már oly sokszor megsirattuk, a ’70-es évektől megnövekedett közúti forgalom miatt a derék pártvezetők a megerősítésük helyett a betömedékelésben látták a beszakadások elleni megoldást, százával öntve tele betonnal az egykori boroshordók helyét.

A még megmaradtak megmentésére soha vissza nem térő esélyt kínált ugyan 2010-es kultúrfővárosságunk, ám azt is sikerült elszalasztanunk. Pedig az óváros mélyén még ma is rengeteg kihasználatlan, omladozó, gyakran feltáratlan, többszintes, sőt, egymáshoz kapcsolódó pince húzódik, amelyeket megfelelő szándék, és igen, tőke befektetésével, garantáltan világra szóló turistaattrakcióvá alakíthatnánk.

Ehhez persze nem ártana először is egy valamire való városmarketinggel, a hétköznapok gyakorlatába is átültethető turisztikai koncepcióval előrukkolni. Hiszen a világörökség részeként tisztelt ókeresztény római emlékek mellett vendéglátóhelyekként, üzletekként, kiállítóterekként, vagy ki tudja, milyen más profillal új életre keltve a város középkori föld alatti világából is biztosan nemzetközi érdeklődésre számot tartó csodákat tárhatna a város a vendégek – és az itt élők – elé.