A márciusi ifjak nem a pártoskodásért harcoltak

Vajon mikor, ha nem éppen legjelesebb nemzeti ünnepünkön illene egy kicsit jobban egymás felé fordulnunk, összetartanunk? Szabadságharcunk 175., azt legékesebben megéneklő nemzeti költőnk születésének 200. évfordulója ezt talán külön is indokolná. Ám Petőfi szomorkodna, ha látná, mennyire semmibe veszik kései utódai az egyébként önálló emléknappal, sőt, már -évvel is büszkélkedő nemzeti összetartozást.

E valóban jeles napot Pécsett – és még sok helyütt – az időjáráson túlmenően borongóssá tette, hogy már az ünnepi műsor is két pártra szakadt. Pedig miniszteri megemlékezővel, különösen a sajátját a haza és haladás tárcájának tekintőével nem sok város büszkélkedhetett. És mégis, ötödik legnagyobb településünk nemhogy összeépíteni nem akarta a miniszterelnöki üzenetet is tolmácsoló köszöntőt a sajátjával, de túlpárti vezetői sem nagyon mutatkoztak rajta, vagy csak jó inkognitóban. Pedig úgy hallhatták volna az ugyancsak nem éppen barátkozást sejtető – ám jogos – miniszteri vágyakozást is, miszerint március idusán illett volna az egész várost oly díszesen fellobogózni, amint az másutt szokás.

Örömteli, hogy a zord időben is szép számú közönség hallgatta a szónokokat és élvezte a műsorokat itt is, ott is – ám érdekes lett volna megszámolni köztük az átfedést. Hiszen az ünnep üzenete, ha valamikor, éppen ma nem pártokról, hanem az egész nemzetről, a közös múlt tanulságai alapján épített közös jövőről szól.

Illetve, a jelek szerint, sajnos, csak kellene szólnia.