A pancsolás élménye sok gyereknek szerez örömet – jött az örök felismerés

A vízzel kapcsolatos élményeim zsenge koromban indultak, már első nyaramon készültek jól sikerült felvételek, amelyeken a Balaton partján üdülve próbálok ismerkedni a víz, a napsugarak és úgy összességében a létezés újdonságával. Nem sokkal ezt követően a tóban való pancsolás annyira magával ragadott, hogy egy nap legalább négy-öt alkalommal is vízre szálltam medvés úszógumimmal és hangya-mesés fürdődresszemben. 

Bár számomra mindig a természetes víz közelsége jelentette a teljes zen lélekállapotot, tudom, hogy sok gyerek, fiatal, de számos felnőtt számára is a gyógyvízzel teli élménymedencék jelentenek hasonlóan energizáló élményt. 
A nyári kalandok kapcsán mindig eszembe jut, amikor egyetemista éveim elején egy általános iskolai táborban vettem részt segítőként. 

A napi program részét (és fénypontját) jelentette a közeli gyógyvizes strand meglátogatása. Bár a csemeték a tábor egészét irigylésre méltó energiaszinttel mókázták végig, a medencék közelébe érve, mintha valamiféle varázslat lett volna úrrá rajtuk. A kapun belépve egyszerre minden nyavalyájukról elfeledkeztek, a vízzel érintkezve a nap már nem égetett, a fáradtság fogalma nem létezett, a fejecskék nem fájtak, onnantól már csak a furcsa, körbe-körbe örvénylő medence és a pálcás jégkrém létezett, mi, meglett húszévesek meg csak csodáltuk azt az önfeledt örömöt, amit egy ilyen apró élmény előcsalt a mára már rég a fejünkre nőtt csemeték arcán.