Tisztelegve és a szépre is emlékezve elsiratjuk ilyenkor a bányaipart

Volt egy lakatos csoportvezető cimborám az uránbányában, aki mindig fütyörészve ment a föld alatti munkahelyekre, s megoldott csípőből minden technikai problémát. Kifejezetten szabálykövető volt, ám egy alkalommal mégis lepottyant a feltörésből egy öklömnyi hegyes kő, s átfúrta a védőkobakját. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi elég a halálhoz, és akkor tudatosult bennem az is, hogy odalent bármikor bármelyikünkkel megtörténhet ugyanez. 

Ennek negyven éve, és rá gondolok mindig szeptember első hétvégéjén. S bár hivatalosan április 28-a munkabalesetek áldozatainak emléknapja, a Mecsekben szeptember elején tisztelegnek több száz ember előtt koszorúkkal, akik 1955-től az uránbányákban és az elmúlt 250 év alatt a mecseki szénbányákban vesztették munka közben az életüket.

De ez a fejhajtás nem csupán az áldozattá vált kollégákról szól, egy kicsit a térségi bányaipart is elsiratjuk ilyenkor, azt az ágazatot, mely 20 éve nincs már, s ami nélkül Pécs valószínűleg fele ekkora sem lenne, Komló pedig kisközségként működne. 

Ám nemcsak a szomorúságról szól ez a hétvége. Mert évtizedeken át ez volt a nagy ajándékozások ideje is: kocsit kapott a család, új bringát a gyerekek, gyönyörű ruhákat a lányok, asszonyok. A bányáknál ugyanis a hűségjutalmat is ekkor osztották, ami gyakran elérte egy jobb külszíni szakma éves fizetésének felét. Búcsúzunk hát a jóléti esztendőktől is, holott a kincs egy része még ott hever alattunk, a föld mélyében.