Farkasok dala: vajon egyesek élete könnyebb fogságban?

Kislány koromban rajongtam az állatkertért. Már akkor feltűntek a feliratok egyes vadállatok ketrecein, amelyek azt jelzik, hány évet él szabadon és fogságban. Az olyanok esetében, mint a zebra, amelyekből a ragadozók előszeretettel falatoznak, érthető, hogy hosszabb a várható élettartamuk emberi gondozásban, de az állatok királyának, vagy a hasonlóan keménykötésű pumáknak is több évet jósolnak rácsok mögött. 

Felnőttként ezen már többször elgondolkodtam, s mindig más következtetésre jutottam: mennyivel nyugalmasabb az élet itt az állatkertben, állandó gondoskodásban, csodáló tekintetekben és meleg kuckóban részesülnek, sőt, itt legalább a ragadozóknak sem kell ölni ahhoz, hogy jóllakjanak. Majd elvetettem érveimet, s belém hasított a fájdalom, amikor a ketrecben idegesen oda-vissza tébláboló, fenséges pumára tekintettem, vagy a prérit szélsebesen átszelő, megfélemlíthetetlen oroszlánt pillantottam meg pocakosan, mozdulatlanul heverészni korlátolt lakhelyén. 

Most sem tudnék állást foglalni, jól van-e így mindez, hogy emberként ily radikálisan döntünk más élőlények sorsáról, vagy inkább a kultúra részét képezi, hogy ilyen módon őrizzük és ismertetjük meg a másképp nehezen szemügyre vehető fajokat. Nem tudom, de Petőfi Farkasok és Kutyák dala jut eszembe, meg az, hogy talán faja, egyede is válogatja, melyik állat hogyan éli meg a fogságot, de az biztos, felnőttként már nem olyan felhőtlen élmény egy állatkert, mint régen volt.