Egy bor vagy jó, vagy gyenge, függetlenül attól, hol készült

Vegyük például a focit. Más technikai tudás kell a strandfocihoz, a futsallhoz, vagy a nagypályás változathoz, és hiába kiváló valaki az egyikben, szinte biztos, hogy a másik módit legfeljebb középszinten űzi.

Ugyanez a helyzet a borászatban is. A homoki borok készítői úgy vélik, hegyvidéken nem kell nagy kurázsi a jó borokhoz, adva van a kitűnő talaj, a jó éghajlati viszonyok, mondhatni ott magától jó minőségi nedű születik. Egy villányi meg úgy vélekedik, az itt létrehozott prémium kategória jelenti a mesterség csúcsát, az alföldi borászkodásra pedig nem érdemes szót vesztegetni. De mi van akkor, ha egy borász tényleg megtalálta a két terület között az átjárót? Mert Koch Csaba hajósi borászata tíz éve az Év pincészete lett Magyarországon, de közben belekezdett a borászatba nagyharsányi és diósviszlói területeken is. Ennek eredményeképpen pedig öt esztendővel ezelőtt megválasztották hazánkban az Év bortermelőjének.

Ismerősöm mondja, Nyugaton nincsenek egyáltalán könyvkategóriák,  mint mondjuk: sci-fi, ponyva vagy szépirodalom. Csak jó könyvek vannak, vagy olvashatatlan művek. Valójában ideje lenne a boroknál is úgy mérlegelni, hogy  nem az számít, melyik területen termett a szőlő, elég az italt megkóstolni. Nem véletlen például, hogy a legtöbb spanyol, francia, olasz bornál fel sem tüntetik, milyen szőlőfajtából való a palack tartalma. Az értékítéletet aztán az ízlelés adja, s rögtön megjegyzik a mester nevét, ha bejön a bor zamata.