Feljutott már a kontinensek csúcsaira, most a déli sarkra indul

Hogy miért vállalkozik erre egy elismert ügyvéd, asztmásan, olykor csaknem teljes vakságban, arra választ kapunk Pécsett, szombaton, 18 órakor a Trafikban, a Dumaszínház rendezvényén. S ez nem április elsejei tréfa, hanem valóságos történet, igaz, a humort sem nélkülözi.

– Sportmenedzser-közgazdász, ügyvéd és hegymászó. Melyik a legfontosabb? 

– Mindnek meghatározó szerepe van az életemben. Valóban ügyvédnek készültem óvodás korom óta, a Petrocelli tévésorozat igazságkereső főhőse mintájára. Ám jól ment a sport, NB I.-es kosaras lettem és többek között rengeteg pécsi sportbarátra találtam. Úgy kezdődött, hogy 13 évesen a BP. Honvéddal az országos versenyen legyőztük a pécsi TÁSI-t.

Később pedig a kortárs Iványi Dalmáéknak szurkoltam. Majd sportvezetőként Óbudán részt vettem az ország egyik akkor volt legnagyobb utánpótlásképző-bázisának létrehozásában. Közben ügyvédi irodát is nyitottam, mely most két területen piacvezető az országban. A hegymászást csak 37 évesen kezdtem el, teljesítménysportolóként és eddig teljesítettem a Seven Summits (Hét hegycsúcs: hét kontinens legmagasabb csúcsai) sorozat két nemzetközi változatát. 

– Beszédes neve van, könnyű megjegyezni. 

– Egyszer egy idős ügyféllel megbeszéltem, hogy keressen majd telefonon. Ő hozzátette, szereti a jó borokat, ezt a nevet biztos nem fogja elfelejteni. Másnap hívott is: „dr. Villányi Ernővel beszélek?” 

– Hogy jön képbe a Dumaszínház? Hiszen a szervezésükben járja az országot. 

– A hegymászó útjaim élménybeszámolóit fogadták be, miután én megélem azokat a poénokat, amelyeket elmondok. S mindent motiváló céllal teszek, ugyanis mindenkinek megvan a maga Mount Everestje, amit le kell győznie, jól jöhet a muníció ehhez tőlem. 

– A hegymászás nem inkább túlélésről szól, mint humorról? 

– Vannak azért vidám epizódok. Kimeríthetetlen humorforrás például, hogy mi jut az eszünkbe, amikor alacsony az oxigénszint. Másrészt a veszélyre nem lehet tökéletesen felkészülni, viszont jól lehet humorral kezelni, ha már túl vagyunk rajta. 

– Miről szól a szombat esti pécsi Szélvakság című beszámolója? 

– Amikor másodjára másztam meg a Mount Everestet, 19 napig szinte teljes vakságom lett. Szerencsére a hegyi útvonalat 20 méteres szakaszokban fejből ismertem, így könnyen feljutottam, lefelé viszont sokkal nehezebb volt, mert csak 30 centit láttam, azt is homályosan. S hogy mi ebben a vicc? Hát például amikor még első alkalommal feljutottam a Mount Everestre az életemért küzdöttem. Mikor leértem, megkönnyebbülten felhívtam a családot – nekik egyébként nem árultam el előre, hogy hová utaztam. Édesanyám első reakciója sokkoltan, remegő hangon az volt, hogy: „jól van kisfiam, ügyes vagy.” Ezután a nővéremben reménykedtem, talán ő másként értékeli ezt az eredményt. Így is történt, ezt mondta: „jól van, de most le kell tennem, mert a gyerekekkel társasozom és én jövök.” 

– Túl van hét kontinens hét legmagasabb csúcsán. Mi marad ezután? 

– Szeretnék eljutni gyalogosan az északi és a déli sarkra. Ez ugyanis a hét hegycsúccsal együtt a Felfedező Grand Slam. Hogy mennyire nehéz? Például a déli sarkra két hónap a túra, 24 órás napsütésben, jégen, szembe szélben, 3 ezer méter magasra, miközben húzok egy 120 kilós szánt. 

– Mi hajtja még? 

– Sok embertől hallottam már, hogy azt sajnálja, amit nem tett meg az életében. Másrészt megfogadtam, hogy megírom a történeteimet, hátha segít másoknak a saját Everestjük teljesítésében. Már csak a leginkább testhezálló műfajt keresem hozzá. 
 

Szombaton 18 órakor a pécsi Trafikban mesél élményeiről Neszmélyi Emil 
Fotó: N. E.