A busójárás lelkét őrzi Horváth Zoltán

– Mai napig őrzi és próbálja továbbadni a sokac hagyományokat? 

– Amennyire a 21. században engedi az élet, annyira igen. A gyermekeimmel egészen kiskoruk óta beszéltem horvátul, sokacul, de miután bölcsődébe kerültek, nagyon nehezen maradt meg a nyelv. Valamilyen szinten a kultúra, a tudat, a hovatartozás abszolút megvan bennük, mindegyikük zenél vagy táncol, tehát a népzene és a néptánc is jelen van az életükben. Népviseleteket gyűjtünk együtt a családdal, s gyakran ellátogatunk Horvátországba népzenei, folklór eseményekre, hogy a gyerekek a nyelvet is hallják és ismerjék. Jól ismerem a nyelvet, a népszokásokat, a nagyszüleim által ápolt hagyományokat, legyen ez egy egyszerű disznóvágás, a búcsú vagy a lakodalmak szokásai. Ezeket nem feledem, és elmesélem a gyerekeimnek, de nyilván bennük ez már nem ugyanúgy él. A feleségemmel törekszünk arra, hogy felhívjuk a figyelmüket, azzal csak gazdagabbak lesznek, ha két kultúrát is ismernek, és magukénak tudják. 

– Hogyan kapcsolódik a tambura a mohácsiakhoz? 

– A város nagyon értékes kulturális része ez a hangszer. Azt szokták mondani, Mohács a tamburazene és a tamburások fellegvára volt egykor. Úgy gondolom, most is van egy fellendülés, amire büszkék lehetünk. Sok tehetséges fiatal tamburása van a városnak. Én magam is szoktam zenélni, egy ideig oktattam is, de most már szívesebben hallgatom egy jó pohár bor mellett. 

– A busójárás a legismertebb sokac néphagyomány. Hogyan formálódott az évek során? 

– Nagyon népszerűvé és divatossá vált a busójárás, de én pontosan tudom, hogyan nézett ki egykor ez a népszokás. Azonban sokan nem érzik, hogy miről is szól valójában. A busójárás egy házról házra járó, télűző, tavaszköszöntő, egyéb vidámkodó népszokás. Nekünk, itteni sokacoknak nagyon szép volt a tavalyi, hiszen pontosan arról szólt, amiről régebben is. Nagyon sokféle farsangi népszokást láttam, tanulmányoztam, és félek a Mohácsi Busójárás uniformizálódásától. Vigyáznunk kell a viselettel, a bundákkal, a bocskorokkal. Ha megnézzük a régi fotókat, mindenkinek más álarca, más gúnyája volt, egy picit mindenki más busó volt. Az, hogy sokan, sok nemzetiség beöltözik szép és jó, de ezzel a busójárás igazi lelkülete, hagyománya egy kicsit feledésbe merül. Nem baj, ha átalakul, ha kicsit más lesz, csak vigyázzunk a busójárás lelkére. Ne felejtsük el, hogy mi az eredeti funkciója, miről szólt, s miről kell továbbra is szóljon. 

– Hogyan készül az idei busójárásra? 

– Ha azt mondják, hogy nem lesz, akkor olyan lesz, mint tavaly, ami nagyon szép volt. Ha azt mondják, hogy lesz, akkor nekem sok munkám lesz, hiszen bort szoktam árulni, rohangálok zenélni, kedden pedig én magam is beöltözök. 

– Öntsünk egyszer s mindenkorra tiszta vizet a pohárba, létezik busópálinka? 

– Ez egy kitaláció. A busópálinkába csak raknak egy kis mézet és mazsolát, hogy a lányok is megigyák, és jobb kedvre derüljenek – szögezte le Horváth Zoltán. 

Téli hobbija a hangszerkészítés

Horváth Zoltán két tannyelvű nemzetiségi gimnáziumba járt Budapesten, ezután a Zágrábi Egyetemen tanult, majd az ELTE-n horvát szakon diplomázott. Az évek során hallgatott néprajzot is, pontosan azért, hogy a saját kultúráját, annak gyökereit minél jobban megismerje. Ebből végül nem diplomázott le, de egész életét végigkíséri a népzene, a folklór, és a népi kultúra. Télen hobbiként hangszereket készít.