Danyi Judit a szakma által adományozott díjjal búcsúzik a színháztól

Az országban hasonló munkakörben tevékenykedők voksolása alapján került reflektorfénybe. Az élmény, hogy a Bálint Lajos vándorgyűrűsök között olvashatja a nevét, hatalmas elismerés. Egy a teátrum felsővezetői meg a színészek,  műszaki alkalmazottak között lévő személy nem szokott unatkozni, ráadásul a munkaidő sem ér véget 16 órakor.

– Évekig voltam úszó, mert apám is sportolt, így kétségem sem lehetett arról, milyen sors várhat rám – emlékezett vissza fiatalabb éveire Danyi Judit. – Menni kellett az uszodába, ez talán megtanított a kevés időm jó beosztására. Később ennek sok hasznát láttam!

– Milyen út vezetett a pécsi Színház térre,  ahol összesen majdnem másfél évtizedet töltött el?

– A nagymamám rajongott a színházért, sokszor elvitt előadásokra, de nem engedte, hogy felkészületlenül üljek be a nézőtérre. Dolgozni már Balikó Tamás hívott oda.

– A  mobiltelefon, az elektronikus levelezés ezt jelentős mértékben megoldhatja!

– De az emberi kapcsolatokat nem válthatja ki. Ahhoz pont elég szűk ez a pálya, hogy országos összefogás nélkül ne működhessen. Nem mindegy, ki veszi fel a készüléket a másik oldalon. Fontos az évek során egymás iránt kialakult bizalom, mert az sok nehézségen képes úrrá lenni.

– Akadt olyan, aki elindította ezen az úton?

– Csaba Zitától tanultam mindent. Már súlyos beteg volt, amikor idekerültem, a kórházban jegyzeteltem, hogy mit hogyan kell csinálni, mire kell figyelni. Megtiszteltetés volt évekkel később 2018-ban átvenni a róla elnevezett Csaba Zita Hívó-díjat, melyről a társulat színművészei döntöttek.

– A deszkákon gyakran láthatni cselszövéseket, a szerzők jóvoltából. De a háttérben is zajlani szokott az élet?

– Nyilván ugyanúgy, mint máshol is. De nekem mindig az volt az egyik feladatom, hogy ezeket elsimítsam. Egyeztetni, telefonálni, próbákat, értekezleteket szervezni. A lehetetlenséget is érdemes volt megpróbálni összehozni, a cél érdekében. Akár, ha pécsi színészt hívtak máshová fellépni, vagy amikor hozzánk érkezett vendégművész szerepelni.

– Mégis váltott, elhagyta a művészet templomát, más vizekre evezett?

– Új élet kezdődött a színházban. Az embernek ennyi éves korára kialakul az értékrendje, a munkához való hozzáállása, a habitusa, amin nem képes, vagy nem is szeretne változtatni. Mindig a színházért és a színészekért végeztem a dolgom a háttérből, de rájöttem, hogy saját magamért, az egészségemért is csak én tehetek. Le kellett zárnom az életem egy igen meghatározó szakaszát. Nagy változás, hogy úgy élek és járok dolgozni, mint a „normális” emberek. Az ország többi művészeti titkárának elismerése azonban nagyon jólesett a szívemnek. Felejthetetlen éveket töltöttem el velük egymás munkáját segítve, rengeteg sok szép emlékkel, megoldott feladattal, mivel csak az számított, hogy sehol ne maradjon el előadás. Azt hiszem,  ezzel méltón tudok elbúcsúzni a színháztól.