Radóczy Jusztina szerint is már az anyaméhben el kellene kezdeni a zeneoktatást

– Kezdjük a legelejével: hogyan került Pécsre?

– Békéscsabán érettségiztem, művészeti szakközépiskolában, zongora szakon. Két utat láttam magam előtt: az egyik a pécsi egyetem ének–zene-tanár, karvezető szak, a másik pedig a miskolci főiskola, zongora szak. A pécsi felvételi korábban volt, úgyhogy itt kezdtem. Azelőtt még soha nem jártam Pécsett, amikor leszálltam a vonatról, és felszálltam a harmincas buszra, amely felvitt az Ifjúság útjára, a kollégiumba, akkor végignéztem a várost, és azonnal szerelmes lettem bele. Egyszerűen nem hittem a szememnek, hogy ez ennyire gyönyörű. Úgyhogy amikor kiderült, hogy felvettek, elmondhatatlanul boldog voltam, el se mentem a miskolci felvételire. Úgy döntöttem, hogy nekem Pécs, és ez az egyetem lesz az utam.

– A zene szeretete családi hagyomány?

– Nálunk az ükszülőkig mindenki zenész volt, tehát ez valóban egy nagyon régi hagyomány. A hangszerek is apáról fiúra szálltak. A nővérem nagy példaképem: egyrészt sokkal tehetségesebb és ügyesebb zongorista volt, mint én, másrészt fantasztikus pedagógus.

– Ön tanárként is dolgozik a Leőwey Klára Gimnáziumban. Nehéz feladat a klasszikus zene oktatása?

– Sokszor a mai fiatalok nem nagyon értik, hogy miért kell nekik a régi zenékről, a régi zeneszerzőkről tanulni. Ezért is mondom nekik, hogy inkább műveltségi kurzusként tekintsenek erre: ahhoz, hogy valaki művelt ember legyen, fontos, hogy ismerje a zenetörténet nagy zeneszerzőit, nagy műveit. A leőweys zenei műhely ezen is túlmutat: ott nem klasszikus zene oktatása zajlik, hanem aki tud valamilyen hangszeren játszani, és szeretné zenekarban kipróbálni magát, annak adunk lehetőséget. Ezek a könnyűzenei formációk nagyon sokféle műfajban mozognak: van pop, rock, underground, és így tovább.

– A sok zenekar sok fellépést, sok rendezvényt is jelent?

– Összeszámoltam egyszer: egy év alatt a zenei műhely több mint negyven programon vesz részt. Ez óriási szám, én is megdöbbentem. Csak azt vettem észre, hogy reggeltől estig dolgozom, jövök, megyek, koncert, próba, beállás, pakolás, kipakolás. Azt gondolom, hogy a fiataloknak azért is nagy gratuláció jár, mert ezt még így felnőttként is emberpróbáló, időben, energiában, koncentrációban.

– A közelmúltban lezajlott MiniSzit Fesztivál ötlete honnan jött?

– Tavaly arra gondoltam, hogy mivel nálunk most már 8–10 zenekar is működik, nyissuk ki a kapukat, és ne csak az itt tanulók hallják ezeket a csapatokat. Meghívtunk még több, a város középiskoláiban működő zenekart is, és egy közös bulival zárjuk az évet.

– Egy énekstúdiót is vezet. Miért érzi fontosnak a fiatalokkal való foglalkozást?

– Az énekstúdió 2013-ban jött létre, most fogjuk ünnepelni majd a tizedik születésnapunkat. Az alapítás mögött az volt, hogy amikor én elkezdtem ezzel foglalkozni, akkor Budapestre kellett járnom ahhoz, hogy éneket tanuljak. Ezért jutott eszembe, hogy kellene egy olyan itt, Pécsett is. Úgyhogy ez van az alapítás mögött. Sok jó élményt adott nekem is az énekstúdió, és úgy érzem, én is tudtam nekik sokat segíteni az évek során. Mindig elérnek, mindig felveszem, ha hívnak, és igyekszem minden problémájukat orvosolni. Egyébként mindig azt szoktam mondani nekik, hogy legyen karaktere a hangjuknak. Nyilván kevésbé karakteres hanggal is lehet fantasztikusan énekelni, de azt gondolom, hogy ma, főleg a pop világában, az a legfontosabb, hogy érdekes legyen a hang, akár extrémen is. Az extrém az, ami ma tarol, és sokkal inkább a hangszínt figyelik az emberek, mint az éneklési stílust.

– És a személyiség?

– Régebben szerintem sokkal inkább a jó éneklés volt az elsődleges, és utána jött a személyiség. Mostanra ez megfordult. Azt gondolom, hogy fontosabb az, hogy kinek milyen kiállása van, milyen személyisége van, aztán majd megtanul énekelni is. Lehet persze, hogy ez most egy durva leegyszerűsítés, de azt gondolom, hogy efelé haladunk.

– Hány évesen kellene elkezdeni a zene megszerettetését? Egészen fiatalon?

– Igen, ez nagyon fontos lenne. Nem véletlenül mondta Kodály is, hogy már az anyaméhben el kellene kezdeni a zeneoktatást. Nekem volt olyan tanítványom, aki azt mondta, hogy ő csak azért jön tanulni, mert szeretne a gyerekeinek szebben énekelni. Aztán olyan fantasztikusan énekelt, hogy mondtam is neki, bárcsak minden gyereknek így énekelne otthon az anyukája. Viszont volt olyan diákom is, akivel egyáltalán nem foglalkoztak otthon zeneileg, mert a szülők nem voltak zenészek, de a tehetség, ahogy mindig, végül utat tört magának. Szóval nincsenek egyértelmű helyzetek.