Kerek 150 esztendő: Kincses lábakon fociztak a Kollerek

Manapság már senki sem kapja föl a fejét egy-egy idegen hangzású – magyar – név hallatán. Ám hatvan éve az állampárt jobban szerette a magyaros csengést is. Így lett többek között Glückből Garami, és sok társukhoz hasonlóan az Alsómocsoládról induló Koller testvérek is változtattak, így Kincsesként futballozták végig pályájukat. Ám azt sosem szerették meg igazán, így a labdával együtt végül az is elgurult: amióta végleg szögre akasztották a stoplist, újra a családi örökséget viszik tovább.

A két balhátvéd a kis falusi udvarból – ahol a pajta ajtaja volt a kapu, és ahol utoljára rúgták egymás ellen a labdát –, egyaránt alsóbb osztályú gárdák iskoláin edződve ért végül, csaknem évtizednyi különbséggel persze, a legendás Pécsi Dózsához. Szerencsére, teszik hozzá ma visszatekintve, hiszen a korkülönbség miatt így sosem kellett egymással megküzdeniük a csapatba kerülésért. Jó testvérként éppen egymást váltották; igaz, Viktor igazi előrelépéshez a legendás Czibulka Misi bácsi kezei alatt bátyja ’70-ben, egy Vasas elleni kupameccsen történt térdsérülése nyitotta meg hosszabb távon az utat.

Amely aztán a hazai NB I-es számtalan siker mellett a Dózsa ugyanebben az évben kiharcolt emlékezetes nemzetközi menetelésében teljesedett ki. Amely során ő is pályára léphetett az Európai Városok Kupájában a román Craiova, az angol Newcastle és az olasz Juventus elleni párharcokon.

Játékát menet közben az U23-as válogatott kapitánya is értékelte, igaz, felemásan, tehetjük rögtön hozzá. A ’74-es korosztályos Eb-n ugyanis szinte a teljes felkészülést Koller Viktor is végigcsinálta még a kerettel, ám a szűkítéskor végül kimaradt, így a döntőben az NDK fölött diadalmaskodó csapat már nélküle ünnepelte az aranyat.

Arra még kevesebben emlékezhetnek, hogy Nándor, bár balhátvédként szerzett a zöld gyepen később hírnevet, kezdetben támadóként indult csatába. Sőt, a PEAC-cal, még az NB III-ban is 23 gólig jutott. – Valószínűleg éppen azért válhatott belőlem jó védő, mert jól ismertem a csatárok gondolkodásmódját, saját példámból emlékeztem, mire is készülhetnek egy-egy akció során. Egyébként a véletlen sorolt hátra a pályán. ’65-ben a Ljubljana elleni edzőmeccsen, a Bőrgyár-pályán Orczifalvi mester kényszerből rám bízta a jugoszláv válogatott jobbszélsőjének fogását, ami olyan jól sikerült, hogy a következő mérkőzéstől már hivatalosan is a védelemben volt a helyem – mondja.

– De talán még érdekesebb, hogy nem is focistaként kezdtem, hanem atletizáltam, ’56-ban, egy falusi szpartakiádon figyelt föl rám a tanárunk, és szervezett be további versenyekre. Robbanékony alkatom jóvoltából 60 és 100 méteren, valamint távolugrásban szerepeltem, megyei, később főiskolai bajnokságot is nyertem. 100-on 11.2-t tudtam, távolban 682 centit ugrottam. Az edzőm azzal kecsegtetett, hogy ha kicsit több energiát fektetek bele, könnyen meglenne a 750, azzal pedig a biztos helyem a római olimpiára utazó magyar csapatba. Később sokszor jutott eszembe, hogy jól döntöttem-e, de akkoriban nem is volt kérdés, a labda, a csapat volt a lételemem, el se tudtam képzelni, hogy örökké egyedül rójam a salakon a köröket – villantja föl a sportpszichológia hátterét Koller Nándor, hogy mi mindenen is úszhat el egy ötkarikás sportkarrier.

– Aztán mégis focistaként jutottam Sebes Gusztávnál az utánpótlás- és a B-válogatottba, még később edzőként az NB I.-es PMFC kispadjáig is – nyugtatja meg talán önmagát és engem is, hogy nem is volt olyan nagy baj a sportágváltás.

Később aztán, már TF-et végzett edzőként a PMFC kispadjára is leülhetett. Ahogy e korszak legszebb emlékeinkét felidézi, azzal a generációval legyőzték többek között Nyilasi Tiborékat az Üllői úton, vagy Verebes Józseféket Győrben, a saját pályájukon.

Az pedig már igazi kuriózum, hogy a játék és a trénerkedés között a Baranya Megyei Állami Építőipari Vállalatnál oktatási csoportvezetőként, majd a rendőrségen, hadnagyi rangban ifjúságvédelmi alosztályvezetőként is civil munkát is végzett. Nem az akkor divatos sportállásban, hanem mindennap kettőig, valódi feladatokkal. De nem maradtam, mert az edzősködés már akkor mindennél jobban vonzott, azt pedig a rendőrségii munka nem engdte meg – teszi hozzá ismét egy „mi lett volna, ha…” emlékként Koller Nándor.

És milyen érdekes, öccse, a PSN Zrt. kollégiumvezetői állásából alig pár hete nyugdíjba vonuló Viktor számára ez a téma még ennyi esztendő után is szomorkás homlokráncolást hoz magával: – Bár én a legmagasabb szintű szakedzői képzést is megszereztem, éppen itt Pécsett, ahol a futballistapályámat leéltem, vezetőedzőként sohasem kaptam bizalmat, és talán ez az egyetlen apró hiány egyébként teljesnek megélt pályafutásomban.