Sok szép emlékkel gazdagodott az elmúlt évek alatt a rituális ebéd

Van egy meglehetősen régi, de igen kedves családi videónk, amin a lányom még kétesztendős és a nagymamája ölében azt ismételgeti selypítve, hogy halacka, halacka, miközben egy krumplidarabot eszeget. Előkerül ez mindig így karácsonykor, miként a hal is, mert nálunk, mint annyi más helyen, évtizedek óta az a szokás, hogy ezen az ünnepen rácponty az ebéd.

Az apró gyerekkel pedig – féltve a szálkától –, el kellett hitetni, hogy a burgonyakörítés is hal, elvégre a szaftja halízű.  Sajnos a nagymama már régen nincs közöttünk, a hal azonban ott van rendszeresen ezen az ünnepen az asztalon.

Elmondható az is, az alapanyag nem, csak a körítés alakul át, hol rántva, hol sülve, manduladarabkákkal megszórva. És nem a népi bölcsesség, a halpikkelyben rejlő szerencse miatt ragaszkodtunk hozzá, sokkal inkább azért, mert három–négy évtizede a hal még olyan elegáns úri ételnek számított, s miért ne engedhetnénk meg mi is, hogy legalább karácsonykor ilyen finomság kerüljön az asztalra. Aztán ebből hagyomány lett, s az évek során annyi szép emlékkel gazdagodott ez a rituális ebéd, hogy kár lenne rajta változtatni. Legfeljebb vadhúsváltozatokkal bővülnek olykor a fogások, mert „halat, s vadat, mi jó falat” – mondja költeményében Arany János is. 

A „költészetnek” pedig ugyancsak helye van az asztalnál, mert amennyibe mostanában a hal és a vadhús kerül, az újra csak azokat az egykori időket idézi: illik úri módon ünnepelni a karácsonyt!