A közönség olykor emlékezetesebbet alkot, mint amit a vásznon láthat

A kertmozit soha nem fogom elfelejteni. A főváros melletti községben mi suhancok ott ittuk meg együtt az első üveg bort, s valami titkos társaságként találkoztunk olyan hollywoodi filmeken, ahol a táncos lépések, a dalos szerelmek hódítottak. Hogy mi volt a revüszerű történetek lényege? Nos, az számunkra lényegtelen volt, mi egy konszolidált galeriként itt értékeltük először kollektívan az életet, a szerelmet, a sikert, az autókat, a szép tájakat. No és a ránk boruló csillagos égbolt többszörösen felfokozta a szabadságvágyunkat, a felnőtté válásunk érzetét. 

Itt éltem át a szerelem első édes ízeit is, a csók és a bizsergető érintések titokzatos varázsát, amikor úgy éreztem gimnazista barátnőmmel, mintha bennünket venne a kamera, ami pedig az igazi vásznon zajlott, az eltörpült az érzéseink mellett.

 A kertmozi aztán úgy hullott ki az emlékezetemből, mint Krúdy Gyula száz évvel ezelőtti Óbudája és gasztrofinomságai a magyar irodalom szitáján. Eltűnt, nem fontos már, ám elég egy mozdulat, egy illat, egy édes felvillanó emlékkép, s máris rám zuhan az a fantasztikus világ, amit lelkem mélyén már régóta a féltett kincsek legcsodásabb polcán őrzök.

 A kertmozi időközben újra visszatért az életünkbe, nyáron egyre több helyen adnak a szabadban szerelmes filmeket. Azt gondolom, jól van ez így, az ötvenpluszosoknak segít emlékezni, a fiatalabbaknak pedig új és örök emlékeket létrehozni.