A méhészet és a méz évezredek óta az emberi kultúra fontos részét jelenti

A méz olyan kincs, amely már évszázadok óta díszíti az asztalokat és gyógyítja a testet. Megjelenése mélyen gyökerezik az emberi kultúrtörténetben. Az ókori civilizációk már ismerték: a régészek az egyiptomi királysírokban is találtak mézet, az ógörögöknél külön istene volt a méhészetnek, s gyógyító erőt tulajdonítottak a különleges édesítőnek. A rómaiak is előszeretettel használták ételeikbe, a cukrot még nem is ismerték. A méz sokáig az egyetlen édesítőszer volt, így bőséget, áldást jelzett az ősi kultúrákban. Gyógyító szerepe is ismert volt. Az ószövetségi vándorló népnek az Úr tejjel és mézzel folyó Kánaánt ígért, így e táplálékok az üdvösség ígéretével kapcsolódtak össze. A kereszténység Jézusban tapasztalta meg az ígéretek beteljesülését, a tej és a méz a Megváltó szimbólumaivá váltak – a tejet isteni, a mézet emberi természetével hozták kapcsolatba.

A méz nem csak a múlt, hanem a jelen része is. A méhek munkája alapjaiban befolyásolja az ökoszisztémát és a mezőgazdaságot. Közvetlenül vagy közvetve szinte minden emberi élelmiszer termesztéséhez hozzájárulnak. A méztermelés és a méhészet hagyománya évszázadok óta él az emberek között, és a méhész a természet és az ember közötti szoros kapcsolat megtestesítője.

A méz tehát nem csupán egy édesítőszer, hanem egy kultúrtörténeti kincs, amely a múlt és a jelen közt hozza létre a kapcsolatot, melyre úgy is tekinthetünk, mint a természet és az emberi élet harmóniájának jelképe.