Szól a közös nóta: nem az ének minősége a lényeg, hanem a lélek öröme, boldogsága

Többek között azért szerettem a nagymamámnál nyaralni Erdélyben, a Hargita lábánál, mert munka közben gyönyörű székely népdalokat énekelt. Édesanyámnak talán még nála is szebb hangja volt, de ő ritkán volt olyan jókedvű, hogy dalra fakadjon, csak családi ünnepeken, disznótorokon hallottam a trillázó hangját. A bátyámmal pedig a beatkorszakban szocializálódtunk, százas listánk volt Beatles-, Monkees-, Kinks- meg egyéb számokból, mindig dúdoltuk az aktuális slágereket. Viszont a családi énekléshez soha nem találtunk megfelelő dalokat, holott ez egy olyan közös pont, amit minden generációnak ki kellene használnia. Úgy, mint ahogy Meszesen teszik immár közel tíz esztendeje a térség kulturális és közösségi életének felemelésére. 

Nem akármilyen Ki mit tud? ez, hiszen nem verseny, csak vidám bemutató, amelyen a kisiskolások éppúgy helyet kapnak, mint a középkorúak vagy a nyugdíjasok. Kétórás kollektív éneklés zajlik itt, s nem az ének minősége számít, hanem a lélek öröme, boldogsága, a felszabadító muzsika összekovácsoló hatása. Egy olyan városrészben, ahol a bányászat volt évtizedeken át a mindent meghatározó erő, de évről évre kiderül, hogy az élet nem állt meg az aknák betömedékelésével. 

Kodály Zoltán Pécsett indította el világhírűvé lett zenepedagógiai módszerét, de bizonyosan boldogan látná, hogy ilyen „vadhajtások” is szárba szöknek az ének mentén, közösséget kovácsolva 7 és 87 éves emberek között.