Számvetés a közelgő jubileum kapcsán

Közeleg az ötvenedik érettségi találkozóm, így készítettem egy kis számvetést, annál is inkább, mert gimnáziumi végzésünk óta minden esztendőben összejön az osztály. Egy Budapest melletti gimiben végeztem, és a társaság nagy része ma is ott él a több tízezer lakosú kisvárosban. 

Találkozunk tehát évről évre, ám az utóbbi húsz évben már többnyire csak a társaság fele érkezik meg. Kezdetben a házassági, diplomaszerzési, karrierindulási beszámolók jegyében eljött szinte mindenki, de aztán ahogy sokasodtak a személyes gondok, a fizikai állapot pedig tükörként jelzett mindent, szép lassan lemorzsolódott a csapat egy része. Így is örültünk mindig egymás sikereinek, szomorkodtunk a problémákon, s időnként kereteinkhez mérten protekciót ajánlottunk egymásnak. S körülbelül mindenki megőrizte középiskolai humorát, jellembeli szélsőségeit, s nagyjából az is bejött, amit érettségi után borítékoltunk egymásról, hogy ki hogy fog boldogulni. 

Három éve már nyugdíjas jelzőt kap az osztálytalálkozó, s tovább koptak az izületek, valamint a létszám. Gyerekekről, unokákról szólnak a történetek, elsősorban családi örömökről, a személyes fájdalmait igyekszik a többség magában tartani. Összességében vidám arcok érkeznek, mindenki összeszedett erre a találkozóra, ugyanakkor egyre inkább elfásul a csapat, mind kevésbé vagyunk kíváncsiak a másikra, szolid beletörődéssel szemléljük szűkülő lehetőségeinket. Pedig a büszkélkedésről, a tanulságok kiemeléséről kellene szóljon a találkozó, hiszen minden élet hordoz jó néhány boldog eseményt, dicsőséges pillanatot, ami mintát mutathat. De azért jó látni azt is, hogy türelmesebb, bölcsebb lett mindenki és a pozitív szemlélet ott van már minden harmadik emberben.