1904-ben temettek először a pécsi köztemetőben

A pécsi köztemető közel hatvan hektáros területén jelenleg 69 parcella található, amelyben megközelítőleg 170 ezer elhunyt nyugszik, több mint a város mostani lakosságának a száma. Négy jelentős nagyságú parcellában katonatemető helyezkedik el, ahol az első és második világháborúban elesett tizenkét nemzet katonái kapták meg itt a végső nyughelyüket, olvasható a Pécsi Temetkezési Kft. honlapján.

Betelt a budai temető

A város már 1879-ben olyan határozatot hozott, hogy a mai Balokány környéki budai temetőt fel kellene számolni, és egy új, nagyobb központi temetkezési helyet kell létesíteni. Olyan nagy területet kerestek, ami városon kívül helyezkedett el. Figyelembe vették azt is, hogy ha tovább terjeszkedne a város, akkor az épületek ne nagyon fogják körbe a temetőt. Így esett a választás a mostani helyszínre. Talajtani vizsgálatokat végeztek, megtörtént a birtokok, házak kisajátítása.

Külföldi tanulmányutak

A városi tanács azt óhajtotta, hogy a temető berendezése a szerény körülményeknek megfelelően díszes berendezésű legyen. Mint a Pécsi Napló írta: „a temető ne legyen rideg és kopár, hanem élet honoljon a sírok között is, ezért áldoznak gazdag és nagy városok milliókat a temetési berendezésekre”. Evégett a szakembereket külföldi tanulmányutakra (London, Párizs, Berlin) küldték, hogy az ottani állapotokat felmérjék.

Az első temetés idején

1903-ban hagyták jóvá a temetői szabályrendeletet. Először a temetői épületeket húzták fel, majd következett a főkapu, kerítés és utána kezdték a sírhelyeket eladni és a hallottak átszállítani a budai temetőből. Az első temetésre 1904. novemberében került sor. A halotti főkönyvbe az írnok ezt írta: Szemán Józsefné, született Windischmann Anna eltemetődött 1904. november 3-án, 23 évesen. Házasságának második évében.

Vitázó papok és városiak

A századfordulón és a 20. század elején a temetés a halottasházból indult el. Így volt ez Pécsen is. Az új temető oly messze volt a várostól, hogy előfordult, hogy egy-két óráig tartott az út mire a koporsóval megérkeztek a sírhelyhez. Egy idő után a papok megelégelték a sok gyaloglást, és keveselték a díjazásukat. Előfordult, hogy a temetést celebráló pap a menetet megállította az úton és ott végezte a szertartást a temető helyett. Ebből alakult ki a vita a városvezetők és az egyház között.

A városi rendőrkapitány erre válaszul a város területén megtiltotta a beszentelést és a város javaslatára, a költség kímélése érdekében a szertartást a temetőben végezték el. A helyi papság továbbra sem engedett a költségekből, továbbra is felszámolta azt, mintha temetési menet lett volna. Ekkor már a megegyezésre nem hajlandó plébánosokat a város kötelékébe történő elbocsátással fenyegették meg. Így szűnt meg a papság ellenállása.

A sírásó mester kiemelt feladatai

A város szabályozta a sírásó mester kötelességét, továbbá a halottasház, a ravatalozó tisztántartására, a halott átvételére, a temetés előkészítésére is kitért és a tetszhalottról sem feledkeztek el. A boncolásig a halott úját csengővel kötötték össze. Az esetleges jelzésre is meghatározták a sírásó mester feladatát, aki a ravatalozóban tartózkodott, és ha a csengő hangját hallotta gyorsan meg kellett néznie az illető elhunytat. Pécsi tetszhalottról nem maradt fenn feljegyzés.

A sírok gondozását három állandó női napszámos végezte a pécsi köztemetőben a 30-as évek elején. A feljegyzések szerint az öntözést három óra alatt végezték el. Egy órai napszámuk kettő és négy pengő között volt. Mivel akkor még nem volt vízvezeték a temetőben, szamárfogattal, hordóban hozták a vizet.