Nehéz körülmények között él Bata Imre, az egykori pécsi pereces

Van egy ember a városban, akinek a hangját szinte minden pécsi felismerné, ha újra hallaná. Ő Bata Imre, aki hosszú időn keresztül reggeltől estig, télen-nyáron árulta a perecet, a hideg üdítőt, vagy éppen a főtt kukoricát Pécs belvárosában. „Itt a finom óriásperec, tessék! Tessék, a finom óriásperecet!” – jó pár év telt el azóta, hogy Bata Imre ezt a szlogent harsogta az utcákon, de pontosan fel tudta idézni, amikor nála jártunk. Minden szó, minden hangsúly pontosan ugyanúgy hangzik a szájából most is, mint régen.

A körülmények viszont megváltoztak, hiszen Bata Imre már nem az a vidám perecárus, aki Pécs utcáit járta. Jelenleg rokkantnyugdíjasként él beteg feleségével egy kis lakásban Meszesen. Pár éve meglátogattuk őt, akkor is ugyanabban a házban élt édesanyjával, aki azóta elhunyt. Ahogy mondta, a körülmények azóta csak rosszabbak lettek.

Nem is beszélt szívesen arról, hogyan került ilyen helyzetbe, és a perecárusításról is csak annyit árult el, hogy nem teljesen önszántából hagyta abba. Ennek ellenére látszott rajta, hogy örömmel gondol vissza a régi időkre.

– Szívvel-lélekkel csináltam a munkámat, de ezt nem is lehetett volna másként – mesélte. – Árultam mindenfélét, perecet, hideg üdítőt, csemege kukoricát, de télen még gesztenyét is. Én találtam ki a szlogenek, amivel eladtam a termékeket.

Minden szlogent fejből tud még, a csemege kukorica nála szép és finom, a narancs és a tonic pedig jeges volt. Szinte minden pécsi szerette az árust, akinek még arra az esetre is volt egy jelmondata, ha túl sokan voltak a vevők.

– Csak tessék, csak tessék, evögessék, vevögessék, vivögessék, de ne ilyen sűrűen vegyenek körbe, mert ennyi embert egyszerre kiszolgálni nem tudok – idézi fel a jól ismert hang.

Azt, hogy jól csinálta a dolgát, az is jelzi, hogy még Budapestre és Kaposvárra is elhívták őt árusítani, de volt, hogy a pécsi iskolák kérték, látogassa meg őket. Nagyjából tizenöt éve nincs ez így, és miután az árusítást abbahagyta, Bata Imre nem talál hosszútávú munkát magának.

Az igazi boldogságot két kutyája, Picur és Pamacs jelenti számára, ahogy mondta, rengeteget jár velük sétálni. Látszott is, mennyire felderül az arca, amikor velük játszott. Az egyik állatot akkor kapta, amikor segédmunkásként István-aknán dolgozott, a másikat nemrégiben vette magához, mert a gazdái ki akarták dobni.

– Mindent megadok a kutyáknak, amit tudok – mondta a férfi, miközben a két eb felváltva ugrált rajta. – Olyanok ők nekünk, mint egy család.