Idő kell, mire az ember magától is rájön az arany igazságra

Jó húsz évvel ezelőtt volt egy nyugdíjas szomszédom, aki hihetetlen aprólékossággal tett-vett a kertjében, például az udvaruk 3x4 méteres pázsitjából a gyomot nap mint nap szálanként kihúzogatta és kis szabóollóval vágta egyformára a fűszálakat. Nem mondom, volt is eredménye, mert a wimbledoni teniszpályák is megirigyelhették azt a szobányi füves részt. A hegyoldalban fekvő kertjében pedig teraszosan sorakoztak az ágyások, és minden téglalépcső precízen illeszkedett a másikhoz, mert ha nem, akkor rögtön faragta, igazította. Mondják, bányászként a föld alatti munkában is ilyen akkurátus volt, bár urános biztonságtechnikai mérnöki tapasztalatomból tudom, ott nincs is helye lazításnak, annak ugyanis emberélet lehet az ára. 

És nemrégiben a testvérbátyám is nyugdíjas lett, ugyancsak egész nap kis metszőollóval fazonírozza a tujákat, babérbokrokat, szedegeti egyesével a lehulló leveleket, napi nyolcórás műszakban. 

– Nézed az aktuális sportmeccseket? – kérdeztem tőle a múltkor. Mire a lakonikus válasz: – Nem érek én arra rá, egész nap akad munka a kertben. 

Nincs ezzel baj, ki így, ki úgy szeret pihenni vagy értéket teremteni. Mindemellett az én életemben ideje van napi szinten az írásnak, olvasásnak, túrázásnak, városi sétáknak, tévézésnek, netezésnek, az aktuális kultúresemények megtekintésének és a kerti munkának. Pszichológus ismerősöm erről így összegzett: „Mindegy, hogy mit, mennyi ideig csinálsz, csak egy a lényeg, ne érezd soha kötelezőnek a feladatokat. Az a jó, ha szabadon választott teendőként örömet okoz az elvégzése. Ebben pedig jól elbújtatható az a néhány félóra, amit muszájból végzel.” 

Az én személyes titkom pedig az az intenzív pihenésről, hogy meg kell találni mindenben az örömteli elemet, mint mondjuk a vásárcsarnoki családi bevásárlásoknál a találkozásokat a régen látott ismerősökkel.